Rozsdagyár

AC/DC albumok a legrosszabbtól a legjobbig

2019. június 10. - Kovenant

 kollazs3.jpg

Minden idők egyik legnagyobb rockbandája a brit-ausztrál AC/DC: aligha van olyan zenehallgató, aki ezzel a kijelentéssel vitába szállna. Számos tagcsere, több személyes tragédia, haláleset és botrány kísérte a csapat pályafutását, de ennek ellenére a valaha volt legsikeresebb rockprodukcióvá nőtte ki magát a Skóciából elszármazott Young-testvérpár karrierje. Most sorra vesszük a stúdióalbumaikat, ráadásul azoknak is az eredeti, azaz ausztrál verzióit (ameddig voltak ilyenek) és megpróbáljuk rangsorolni azokat.

Az AC/DC sorlemezei két élesen elkülönülő korszaka oszthatók: Bon Scott frontember sokak számára az egyetlen igazi énekest jelentette az együttes számára, de ő igen fiatalon, mindösszesen harminchárom évesen, 1980 februárjában elhalálozott. Helyére az angol Brian Johnson érkezett, aki egészen 2016-ig állt a brigád élén. Arról évtizedes vita folyik, hogy melyikőjükkel készültek jobb korongok, ahogy arról is, hogy egyáltalán milyen stílust játszik az AC/DC. Hard rock, blues-rock, heavy metal, rock'n roll: mindegy is, mert a riffalapú rockzenében teljesen egyedülállót alkottak. 

Minden AC/DC-album, sőt, minden egyes daluk tökéletesen egyforma: régi vád ez már a zenekarral szemben, de a Young-testvérek mindig nagy ívben tettek a kritikákra és csak gyártották sorra az elsőre szimplának tűnő, de mégis megismételhetetlenül gyilkos nótákat. Ha ilyen egyszerű lett volna megírni ezeket a dalokat, akkor mára tele lenne a padlás a hasonszőrű bandákkal, de még sincs így, azaz az AC/DC valamit zseniálisan csinál(t).

16. Black Ice (2008)

bi.jpg

Nyolc év után tért vissza 2008-ban soralbummal az AC/DC: ez volt az első közös munkájuk Brendan O'Brien sztárproducerrel, aki gyakorlatilag mindenkivel dolgozott már, aki valamit is számít a nemzetközi rockszíntéren. Rekord játékidejű (56 perc), tizenöt dalt tartalmazó anyag állt össze, mely hatalmas globális sikert aratott, csak éppen visszatekintve alig tartalmazott bármi értékelhetőt, azaz rendesen tele volt töltelékkel. A Rock'n Roll Train azonban igazi AC/DC-klasszikus, remekül eltalált nóta, a War Machine pedig a Vasember-filmekben talált szerepet magának. Sajnos ez lett Malcolm Young utolsó korongja és egyben világ körüli turnéja a csapattal: 2014-ben  időskori demencia miatt távozott a formációból, majd 2017 novemberében el is hunyt.

15. Ballbreaker (1995)

bb_1.jpg

Igen nagy várakozás övezte a zenekar 1995-ös lemezét: a hatalmas sikert aratott "The Razors Edge" után kérdés volt, hogy mivel rukkol elő a banda. Időközben visszatért az őstag Phil Rudd dobos is, a rajongók legnagyobb örömére, ráadásul Rick Rubin producerzsenit kérték fel a felvételek levezénylésére. Nos, a végeredmény sajnos egy újabb, a szokásos sormintába pontosan illeszkedő anyag lett: egy-két sláger mellé teljesen felesleges, lélek nélküli tölteléknóták garmadája került. Az sem tett jót a korong fogadtatásának, hogy időközben lezajlott a grunge-forradalom és az AC/DC-hez hasonló rock/metal dinoszauruszok kora (akkor úgy tűnt) végérvényesen lejárt.

14. Stiff Upper Lip (2000)

sul.jpg

A "Ballbreaker" relatív kudarcának következményeként George Young ismét visszatért a produceri székbe, immár Harry Vanda nélkül és egyben utoljára is, mert 2017-ben sajnálatos módon ő is elhunyt. Csak magunkat ismételhetjük: egy-két klassz szám, a többi teljes érdektelenségbe fullad. Ha nagyon szigorúak akarunk maradni, akkor kijelenthető, hogy az AC/DC stúdiófronton 1990-et követően semmi érdemlegeset nem alkotott és tulajdonképpen egyetlen korongra ráférne a korrekt és azóta szerzett dalok összessége egyfajta válogatásképpen. A címadó Stiff Upper Lip azonban egy bitang és koszos blues-rock nóta, a Satellite Blues és a Safe In New York City említhető még meg az anyagról.  

13. High Voltage (1975)

hv.jpg

A George Young-Harry Vanda producerpáros segítségével 1974 novemberében tíz nap alatt felvett anyagon a klasszikus felállásból csak Angus és Malcolm Young gitárosok, illetve Bon Scott énekes szerepel. A producerek a The Easybeats '60-as évekbeli rockegyüttes korábbi zenészei voltak, George Young pedig a gitárduó testvérbátyja, aki amellett, hogy basszusozott a lemezen (a dobokat bérzenészekkel vették fel), rengeteg szakmai tanáccsal látta el öccseit. Igazi bemutatkozás ez egy nagyon fiatal bandától: a Baby, Please Don't Go című Big Joe Williams feldolgozás lett az album slágere, egyébként korrekt rock'n roll nótákat tartalmaz, az igazi kakukktojás azonban a Love Song című szerelmes ballada, melyhez hasonló sosem került többé egyetlen kiadványukra sem.

12. Fly On The Wall (1985)

fotw.jpg

Kész csoda, hogy ez az album elkészült: az előző, 1983-as korong munkálatai során Phil Rudd kábítószerproblémái és Malcolm Younggal történt, fizikai összeütközésig fajuló vitája miatt távozott a zenekarból, helyére a fiatal és addig nagyrészt ismeretlen angol dobos, Simon Wright került, aki majd 1989-es kilépését követően a Dio zenekarban zenélt tovább.

A Young-testvérpár volt a producere a lemeznek és a megszólalás is eléggé gyászos (száraz, kopogós, dinamikátlan), egy-két dalt leszámítva ötlettelen, kidolgozatlan szerzemények sorakoznak itt, de a legmegdöbbentőbb Brian Johnson énekhangja, illetve annak hiánya. Az AC/DC tagjaként felénekelt első három lemezen nyújtott szenzációs teljesítményét követően valami történhetett a torkával, mely azóta sem jött helyre, de mindezzel először itt szembesülhettek a rajongók. A '80-as évek során végig szenvedett a zenekar, tulajdonképpen már 1983-at kezdődően, és a pechszéria csak az évtized fordulóján tört meg, de akkor trendszinten.

11. Rock Or Bust (2014)

rob.jpg

Semmi sem alakult úgy, ahogy kellett volna: ez az eddigi utolsó lemez igazi vesszőfutás lett az AC/DC számára, noha zenei tartalmát jól fogadta a szakma (kritikánk ITT olvasható). Malcolm Young a lemez megjelenését megelőzően időskori elbutulás miatt távozott, de már a felvételekben sem vett részt, csak korábbi dalötletei szerepelnek az anyagon. Helyét Stevie Young nevű unokatestvérük vette át, aki a '80-as évek végén a turnén már egyszer beugrott Malcolm Young helyett, aki önkéntes alkohol-elvonókúrán vett részt. 

Az együttes tulajdonképpen teljesen összeomlott a lemezmegjelenést követően és a koncertkörút során: Phil Rudd kábítószerbirtoklás és gyilkosságra való felbujtás miatt nem léphetett színpadra és évekig járt a bíróságra, helyét Chris Slade, a "The Razors Edge" korszak walesi dobosa vette át. Brian Johnson a turné kellős közepén orvosi utasításra kényszerült kilépni, mivel végleges süketség várt volna rá, ha folytatja a fellépéseket. Axl Rose, a Guns N' Roses frontembere segítségével sikerült befejezniük a koncerteket. Cliff Williams basszusgitáros pedig az albumciklus végén jelentette be visszavonulását, azaz a klasszikus felállásból egyedül Angus Young maradt jelenlegi tudásunk szerint a zenekarban. 

A "Rock Or Bust" az együttes eddigi legrövidebb anyaga, jobban sikerült elődjénél, de sajnos egy-két korrektebb tételnél (Play Ball, Rock Or Bust) többet itt nem találunk. Ismét Brendan O'Brien volt a producer, a végeredmény ugyanaz a kissé digitálisan csikorgó, kisimított hangzás lett, Angus Young szólói pedig a "Black Ice" korongon tapasztaltakhoz hasonlóan csak tíz-tizenöt másodperces ecsetvillanások csupán. 

10. Blow Up Your Video (1988) 

buyv_1.jpg

1986-ban az AC/DC készítette el Stephen King filmjének, a Maximum Overdrive című borzalomnak a filmzene-albumát, melyre több régi tétel mellett felvették a világslágerré vált Who Made Who című dalt is, így a csapat ismét bekerült a hard rock körforgásba lemezfronton is. Az 1988-as új stúdióanyaghoz ismét meghívták a Young-Vanda producerpárost és a "Blow Up Your Video" meg is hozta a sikert: a Heatseeker és a That's The Way I Wanna Rock'n Roll kislemezként is jól teljesítettek és a lemez Amerikában is platinastátuszt ért el.

9. Flick Of The Switch (1983)

fots.jpg

A John "Mutt" Lange producerzsenivel készült három korábbi albumot követően, melyek világsztárrá tették a brigádot, az AC/DC vissza akart térni a nyers, koszos hangzáshoz, így első alkalommal a zenekar történetében a Young-testvérpár maga ült be a produceri székbe. A totálisan primitív borító is passzolt az elképzeléshez, de a rajongók (és a kritika) már kevésbé fogadta lelkesen az anyagot. Nagyon rövid, harmincöt perces korongról van szó, a szerzemények között riasztóan sok a félig kidolgozott tétel, a hangzás is elég furcsa, kicsit recsegős, elmaszatolt, de ami jó, az nagyon jó: a címadó Flick Of The Switch, a Guns For Hire, a Bedlam In Belgium, a Landslide, a Brainshake, a Nervous Shakedown azért döngetnek rendesen. Ez volt bő egy évtizedig Phil Rudd utolsó stúdióprodukciója a bandával, illetve Brian Johnson énekhangja itt tündökölt utoljára eredeti fényében. 

Ami azonban a legfontosabb: a csapat itt tűnt utoljára veszélyesnek. Ez egy nehezen meghatározható összetevője volt az AC/DC munkásságának, de annak mindig is szerves részét képezte, főleg a Bon Scott-érában. Valamiféle fizikai jellegű agresszió áradt a dalaikból, aminek a nyomát itt fedezhetjük fel utoljára. 

8. For Those About To Rock (1981)

ftatr.jpg

Az 1980-as "Back In Black" korong monstre globális sikerét követően bekövetkezett az AC/DC-mánia. Körülbelül kétéves időszak volt ez, a totális, fősodorbeli sztárság érája, és a zenekar addig tolta a szekeret ezerrel, amíg lehetett. Gyorsan kijöttek egy soralbummal, mely tulajdonképpen a fénymásolata lehetett volna elődjének, csak éppen a dalok nem voltak olyan emlékezetesek. Brian Johnson ismét leénekli a csillagokat is az égről, John "Mutt" Lange producer polírozott, analógosan kellemes hangzást kreált, de mégis hiányzik a mágia.

A címadó For Those About To Rock (We Salute You) azonban örökzölddé és közönségkedvenccé, a koncertek elmaradhatatlan zárótételévé vált, ráadásul Brian Johnson történelemmániája is jókor jött az ő ötletére bedobott ágyúsortűzzel. A törzsrajongók szerint a brigád minőségi hanyatlása itt és ekkoriban kezdődött, ettől függetlenül ez egy nagyon is szerethető lemez, mellyel látatlanban kiegyeznénk ma is.

7. The Razors Edge (1990)

tre.jpg

Ez volt az az album, amelyik a '80-as évek pechsorozatát végleg nyugdíjazta és az AC/DC ismét visszatért a legnagyobb sztárok exkluzív táborába. A Bruce Fairbairn producerrel készült album sikeréről mindent elmond, hogy 77 héten át szerepelt megszakítás nélkül a Billboard-albumlistán, a Thunderstruck és a Moneytalks című dalok pedig konkrétan a diszkóban szóltak a '90-es évek első felének Magyarországán is, stílustól függetlenül. 

Sajnos, az azóta eltelt majd' harminc év igazolta, hogy ez bizony egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt és azóta sem sikerült reprodukálnia a csapatnak azt a kreatív áttörést, melyet 1990-ben elértek. A "The Razors Edge" korongon szerepelt először és utoljára Chris Slade dobos, illetve ez volt az első korong, melyen Brian Johnson végleg felhagyott a dalszövegírással: ezzel a lemezzel kezdődően az AC/DC tulajdonképpen hibátlan produkciói sorakoznak a listánkon.

6. T.N.T. (1975)

tnt.jpg

Ez tekinthető az első igazi zenekari albumnak: Phil Rudd dobos és Mark Evans, a korai évek basszusgitárosa is itt játszott először. Itt is találunk egy feldolgozásdarabot, ezúttal Chuck Berry School Days című klasszikusát. Szépen sorakoznak a korongon a későbbi koncertrepertoárt megalapozó legendás dalok: T.N.T., Rocker, The Jack, Live Wire, High Voltage, Rock 'N' Roll Singer. Tulajdonképpen hibátlan anyag, melyen az AC/DC megtalálta és rögtön tökélyre is fejlesztette saját hangzását. Egyedül talán az egyik legkorábbi szerzemény, a még az első énekessel, Dave Evans-szel felvett, majd később Bon Scott által felénekelt Can I Sit Next To You Girl lóg ki a sorból.

5. Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976)

ddddc.jpg

Az AC/DC továbbfejlesztette saját mocskos, nyers rock'n rollját: a lemez olyan koszosan és primitíven szólt, hogy a brit sajtó tévesen punknak aposztrofálta az akkor a székhelyét Angliába áttevő banda zenéjét. Ha valakinek kétségei vannak afelől, hogy miért volt "Zárjátok el a lányaitokat" a neve az akkori koncertturnéjuknak, legyen kedves megtekinteni az alábbi klipet és minden egyértelművé fog válni.

Az albumon kapott helyet a csapat egyik legzseniálisabb tétele, a bluesos kvázi-ballada, a Ride On, valamint az Ain't No Fun (Waiting 'Round To Be A Millionaire) című, akár ars poeticaként is felfogható önvallomás is.

4. Powerage (1978)

pa.jpg

Bon Scott nemcsak zseniális énekes és frontember, hanem hasonlóan kiváló szövegíró is volt és ez talán leginkább az 1978-as "Powerage" korong dalaiban mutatkozik meg. Ez volt az angol Cliff Williams basszusgitáros első és a Young-Vanda producerpáros bő tíz évig utolsó lemeze is egyben. Fifikás, okos, az AC/DC mértékével mérve szinte progresszív módra komplex szerzemények sorakoznak itt, de a pimasz, szemtelen utcai zsiványság sem hiányzik (Kicked In The Teeth, Riff Raff).

Társadalomkritikus és egészen meglepően poétikus szövegek is helyet kaptak itt (Cold Hearted Man, Gone Shootin', Sin City, What's Next To The Moon, Down Payment Blues), de az album minden hangja és üteme hibátlan. Furcsa mód ez a kifinomultabb megközelítés nem hozta meg az AC/DC által már több éve várt sikert és nemzetközi áttörést, ezért a banda új producer után nézett, akit meg is talált az addig kvázi-ismeretlen dél-afrikai Robert John "Mutt" Lange személyében. Vele váltak aztán világsztárrá, de a kezdeti évek nyers, koszos, csontig hatoló keménysége is elveszett. 

3. Highway To Hell (1979)

hth.jpg

Az első Mutt Lange anyag, az első amerikai áttörést hozó lemez, mely azonban egyben az utolsó a Bon Scott-éra korongjai közül. Az AC/DC popalbuma, ahogy sokan hívni szeretik, telis-tele zseniálisabbnál zseniálisabb dalokkal, melyek szövegvilága azonban teljes pálfordulást jelentett az 1978-as lemezhez képest. Itt a bulizás, a szex és a testi vágy áll a középpontban, a "Powerage" szerzeményeinél sokkal egyszerűbb és célratörőbb módon.

A címadó Highway To Hell, a Girls Got Rhythm, a Touch Too Much, a Shot Down In Flames mind slágerré és koncertfavorittá vált az évtizedek során, több tízmilliós eladásokat produkálva szerte a világon.

2. Let There Be Rock (1977)

ltbr.jpg

A valaha volt legkeményebb és legmocskosabb hard rock album és az AC/DC válasza a punkkorszakra: a "Let There Be Rock" dalai, a koszos, szinte zsíros megszólalás belemászik az arcodba és ki sem jön onnan negyven percen keresztül. Hibátlan dalokkal teli szörnyszülött: ha valakinek száz év múlva el kellene magyarázni, hogy mi a jófene volt a rock'n roll, akkor told az orra alá ezt a korongot és ne szólj egy szót se.

Aki pedig mozdulatlan fejjel, nyakkal és lábbal tudja végighallgatni a címadó tételt, a Whole Lotta Rosie, a Bad Boy Boogie, a Hell Ain't A Bad Place To Be vagy éppen a Dog Eat Dog című klasszikusokat, az reménytelen eset: költözzön a Szilícium-völgybe és csapjon fel vegán babzsákkészítő kisiparosnak.

1. Back In Black (1980)

bib_1.jpg

Minden idők legnagyobb rocklemeze, a valaha volt egyik legnagyobb példányszámban (50 millió) elkelt album, hibátlan, éjfekete monolit. A Bon Scott sokkszerű halálát követően az angol Brian Johnsonnal felvett korong minden szempontból új kezdetet jelentett és először korántsem tűnt úgy, hogy győzelmi menet kerekedik ki belőle. Az új frontember rajongói fogadtatása kiszámíthatatlan volt és hiába érezte úgy a zenekar, hogy valami egyedi van a kezükben a felvételek után, teljesen váratlanul ért mindenkit az a mindent elsöprő őrület, mely az anyagot fogadta.

A riffek azon mennyisége és minősége, melyet a "Black In Black" tartalmaz, egyszerűen páratlan: abba is hagyjuk az ömlengést, mert az gusztustalan és csak azt tudjuk tanácsolni mindenkinek, hogy tessék hallgatni rendszeresen, mert jót tesz az egészségnek. Természetesen közben lessük a lassan szivárgó híreket is, melyek szerint ismét összeállt a már-már veszni látszó 2014-es felállás (Angus Young, Brian Johnson, Cliff Williams, Phil Rudd, Stevie Young), hogy talán még egyszer, utoljára rögzítsenek egy búcsúalbumot.

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2414886900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2019.06.10. 22:30:52

Ahol a Fly on the wall és a Flick on the switch jobb mint a High Voltage, azt a listát már nem is érdemes tovább olvasni.

Gazz 2019.06.11. 10:53:44

A Simon Wright dobossal együtt töltött korszak volt a banda mélypontja. Erőtlen dobolása kiemelte az ötletteleneséget.
Chris Slade meg a Razor's Edge-nél kihúzta őket a szarból. Aztán visszatért Phil Rudd, akivel minen lemezről leesik egy-két nagyon jó dal, de nagyjából vegetálás van. Az inspiráció kiveszett belőlük, de nem is kell, mert van így is bőven egy fél napot kitevő jó AC/DC dal.
süti beállítások módosítása