ENDIMION - Latmus (2019)

2019. június 12. - Kovenant

endimion_cover.jpg

Korrekt underground promópakk érkezett Dél-Amerikából: az Australis Records nem viccelt és öt különböző stílusú, de kivétel nélkül Chilében működő zenekar többé-kevésbé friss lemezét küldte meg, így az elkövetkező időszakban szépen sorra is vesszük ezeket a korongokat. Szó sincs azonban vállalhatatlan, csörömpölő zajmasszákról: bár nem ismerem behatóan a latin-amerikai metal undergroundot (természetesen a nevesebb bandákat kivéve), ezek a produkciók simán pariban vannak az európai földalatti szcéna anyagaival.

Elsőként a doom/death brigád, az Endimion "Latmus" címmel január 24-én kiadott második soralbuma akadt a kezembe. Nem mai társulat az Endimion: 2005-ben alakultak, több split-kiadvány, demó és EP után 2011-ben jelentkeztek először stúdiólemezzel, melyet aztán nyolc év után követett az újabb korong.

Mint minden olyan csapat esetében, melynek tagjai hobbiként, kenyérkereső polgári foglalkozásuk mellett űzik szenvedélyüket, itt is szórványosan, a szűkös időbeli és financiális keretek adta lehetőségek mentén érkeznek a megjelenések, de nincs ezzel gond: sosem voltam híve a mindenáron való évenkénti lemezírásnak. Inkább kevesebb, de minőségi legyen a produktum: a chilei együttes pedig egy nagyon is korrekt, szerethető albumot készített.

Többszöri meghallgatás után rögtön az elején rögzíteni szükséges, hogy a lemez nem igazán szól jól: kopogós a dob és a gitárok eléggé műanyaghangon ballagnak elő a hangfalakból. Nincs arról szó, hogy élvezhetetlen lenne a dolog, korántsem, csak egyszerűen hozzá kell szoknia a fülnek, de szerencsére ha megbarátkoztunk ezzel a hangzással, akkor már tudunk figyelni a zenei tartalomra, mely az egyik legkedvesebb alstílusom, a death/doom metal jegyében fogant.

Már elsőre hallatszik, hogy az Endimion nem ragad le a jó két és fél-három évtizede aránylag standard eszközökkel operáló death/doom metal jellemzőinél. Három dolog azonnal kiemeli őket a százszámra működő arctalan bandák tengeréből: a szokásos halálfém hörgés gyakran és egészen váratlanul többszólamú énekbe vált át (lásd a Naos Katara vagy az Espectro című nótát), mely leginkább valamiféle pravoszláv liturgiaelemre hasonlít, de rendkívül érdekes az összhatás, az kétségtelen.

A második tényező a többször alkalmazott atmoszferikus elszállások, melyek során az akusztikus gitárakkordok röpítik el hirtelen a hallgatót egy teljesen más hangulatba. Ilyen a már említett, egészen zseniális Espectro című tétel középrésze is, mely egyben az egész korong legötletesebb darabja.  

A harmadik jellegzetesség a gitármunkában keresendő: egyrészt a chileiek hajlamosak tizenkilencre lapot húzni, például az Efiáltis című nótában egészen váratlanul érkezik egy bika thrashriff, melyre éppen hogy ki nem törik a nyakunk: meglepő, de kifejezetten hatásos a dolog. Másrészt, bár gitárszólóval csak szökőévente találkozunk, azok is egészen izgalmasak: a záró és meglepő módon szinte grunge-osan induló Contemplación például egy rockos, ízes szólóval lep meg bennünket.

Találhatóak itt persze bőven hagyományosabb death/doom dalok is, mint például az Eones De Piedra, de még ebben is szembejönnek velünk szokatlan gitármenetek. Szóval a stílus adott keretei között kifejezetten változatos eszközökkel és hangulatokkal operál a chilei banda.

Ennek a depresszív, szuicid jellegű stílusnak két rákfenéje van, melybe belefuthat bármely, ezen a színtéren alkotó együttes. Egyrészt a végtelenségig elnyújtott, repetitív, belassult szerzemények eredményeképpen a hallgató esetleg hamarabb unalomba (rosszabb esetben álomba) szenderül, mint ahogy a korong véget érne. Másrészt a kompozíciós képességek hiányában a kevésbé tehetséges zenekarok hajlamosak előszeretettel élni a giccses megoldásokkal: síró vonósok, suttogások, szélfúvás, tengermorajlás, filmzenés szimfonikus hangszerelés, női zokogás, latin vagy ógörög nyelvű szövegmondás, bölcs emberektől származó többperces idézetek felolvasása patetikus előadásban, stb.  

Nos, az Endimion dalszerzői színvonalát dicséri, hogy mindkét hibát elkerülték és ötletekkel, váratlan megoldásokkal és ízléses eszközökkel tették változatossá és érdekessé a "Latmus" korongot. Bár közel egyórás az anyag játékideje és tíz tétel sorakozik a lemezen, egy másodpercre sem unatkoztam és ami ritkaság, még a figyelmem sem kalandozott el a hallgatása közben. Ráadásul ami igencsak meglepett (ismerve a death/doom jellegzetességeit), hogy két-három nóta azonnal megragadt bennem, már első alkalommal is, azaz a zenekarnak sikerült emlékezetes dallamokat és riffeket írnia.

Sokszor elgondolkodom azon (már ha erre egyáltalán időm és lehetőségem nyílik), hogy vajon hány kiváló együttes, író, filmrendező alkot ebben a percben is valahol a nagyvilágban, akinek a művét nem hogy befogadni, de egyáltalán létezéséről információt kapni sem fogunk soha. Szerencsére az Endimion zenéjével sikerült ismeretséget kötnöm: mindenkit bíztatok arra, hogy füleljenek bele a chileiek lemezébe, mert érdemes.

8,5/10 

endimion.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6014886306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.