ALLEGAEON – Apoptosis (2019)

2019. június 15. - Chloroform Girl

allegaeon-apoptosis-800.jpg

Mivel eddig nem nagyon hallgattam vegytiszta death metalt, az Allegaeon sorban ötödik, a Metal Blade Records gondozásában megjelenő albuma furán nosztalgikus keresztreakciót váltott ki belőlem. Az „Apoptosis" korongot meghallgatni ugyanis olyan volt, mint amikor a tinédzserkori viszkikólázások után először kóstoltam bele egy pohár tiszta whisky-be, és feltettem magamnak a kérdést: ezt én ugyan miért pancsoltam eddig?

Az album a választ is megadja: mert úgy fogyaszthatóbb. Legalábbis az én death metal detektoraim túltelítődtek az anyag utolsó negyedére. Betudhatnám ezt a stílusban való járatlanságomnak, de pont valami hasonló hatást emlegettünk az előző lemezükkel kapcsolatban is (a kritika ITT olvasható), úgyhogy ezt mindenki döntse el magának.

Az „Apoptosis” zenéje kérdésen felül lehengerlő. A vokál kíméletlen; Riley McShane bordaszaggató halálhörgése mindenkit ki fog elégíteni, aki zeneileg durván szereti . A gitárok a stílusok széles skáláján mozognak; hamisítatlan heavy szólózástól kezdve a flamencoig bármit gond nélkül hoznak. A basszusgitár olyan futamokat pakol egymás után, hogy a hallgató agya egy ponton túl csak hibaüzeneteket fog rá kidobni. A dobok pedig egyszerűen leírhatatlanok: a lábdobok tempóját ujjal is képtelen voltam leutánozni, viszont az ütéseket mintha egy teljes test erejével vinnék be a membránba.

Apropó membrán: az Allegaeon témaválasztása viszonylag szokatlan death metal berkekben. Ha önmagában csak a dalcímekre vetünk egy pillantást, egyértelműen látszik, hogy témáikat a biológiából, illetve a kémiából merítik. Ilyen szempontból már az album címe is árulkodó: az apoptosis (magyarul, milyen meglepő, apoptózis) ugyanis egy természettudományos szakkifejezés, és a programozott sejthalál egyik formájára utal. Az album alapfelvetése, hogy ez a halál által elért fejlődés jelen van az élet minden területén, gondoljunk akár csak vallásra, társadalomra, filozófiára vagy tudományra. Tehát a filozofikusabb lelkeknek érdemes magukat beleásni az "Apoptosis" dalszövegeibe is.

Hogy a tudományról visszakössek a zenére, bedobnám a „rezonanciakatasztrófa” szót. Ha valakinek nem tartozott a kedvenc tárgyai közé a fizika, hadd segítsek: rezonanciakatasztrófa akkor léphet fel, amikor két ugyanolyan frekvenciájú rezgés találkozik, és olyan mértékben erősítik fel egymást, ami olyan katasztrófákhoz vezethet, mint például a Tacoma híd 1940-es leszakadása (ha ezt olyasvalaki olvasná, aki tényleg ért a fizikához, kérem, legyen velem kíméletes, majdnem buktam tizedikben). Nos, az Allegaeon esetében ugyanez a jelenség lép a vokál és a kíséret között. Ez a hatásmechanizmus jól megfigyelhető például az Extremophiles (B) című darabban; a grindcore-os mélységekig merülő vokálokat olyan mértékben erősíti fel a kőkemény kíséret, hogy a rozéfröccsöm is kilöttyent tőle.

Az album tempója fáradhatatlan. Azokon a pontokon, ahol az ember nyugis, vagy legalábbis lassabb tempójú számokra számítana, ott is rendületlenül folytatják az eszméletlen zúzást. Kicsit olyan érzés, mint amikor először mész gyorsvonattal arra, amerre korábban csak személyvonattal jártál, és lassítás nélkül robogsz át azokon az állomásokon, melyeken eddig türelmesen megvártad, hogy minden szatyros néni felszálljon. Számomra azonban pont ez volt az album hátránya. Bár a srácok is érezhették, hogy kimerítő a tempó, amit diktálnak, mert bele-beletettek pár kifejezetten kellemes, tiszta énekes, lírai darabot is, de az én szenzoraim sajnos még így is túltelítődtek a tizedik szám magasságára. Fel kellett tennem a kérdést magamnak: az album végére vajon én fáradtam el vagy ők?

A technikásságra azonban nem lehet panasz. A hangszerek pont annyit trükköznek, amennyit megcsömörlés nélkül még be lehet fogadni, így nem válik egy zenei bűvészmutatvánnyá az album. A gitárszólók kellemesen epikusak, a dobok csak egy rövid flört erejéig trükköznek a különböző ritmusképletekkel, de sokkal inkább funkcionálnak izomként, mint agyként, és ezt a legjobb értelemben mondom. A Methaphobia ritmusszekciója például olyan elemi erővel szakadt a nyakamba rögtön a dal intrójában, mint az a típusú mennydörgés, ami után minden riasztó megszólal a lakótelepen. A vokállal és a gitárok kettős támadásával karöltve elpusztíthatatlan kvintettként gázolnak át a hallgatóságon.

Az albumon az együttes korábbi munkáitól eltérő arányban fordulnak elő tiszta énekes részek. Főleg a dal utolsó negyedére időzítették ezeket a darabokat, ami kellemesen hűsítő balzsamként szolgál a lemez hallgatása során szerzett törésekre és zúzódásokra. De a srácok hűek maradnak önmagukhoz, a lágy baritonos epizódokat úgy törik szét a hirtelen bezuhanó dobok és üvöltések, mint hülyegyerek a borospoharat.

Az "Apoptosis" a tömegpusztító erejű death metal és a meglepetés erejével támadó technikázás tökéletes elegye, kiváló kapudrog a death stílushoz, de a rutinos rajongóknak sem fog csalódást okozni.

9/10

allegaeon_by_stephanie_cabral_800.jpg

Fotó: Stephanie Cabral

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3214895748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.