BARONESS - Gold & Grey (2019)

2019. június 16. - Kovenant

baroness-gold-grey-cover.jpg

Az amerikai Baroness zenekart heavy metalnak nevezni körülbelül olyan, mintha David Lynch filmjeit kriminek aposztrofálnánk. John Baizley énekes/gitáros bandája 2003-ban jött létre és átkozottul göröngyös utat járt be, mind szó szerinti, mind pedig zenei vonatkozásban. Dalaik nagyon messze vannak a hagyományos értelemben vett metaltól, inkább art rocknak lehetne hívni őket ma már, az ezzel járó mindenféle negatív és pozitív konnotációval együtt. Június 14-én megérkezett ötödik soralbumuk "Gold & Grey" címmel Abraxan Hymns elnevezésű saját kiadójuk égisze alatt és ahogy lenni szokott a Baroness kapcsán, most is vakarhatjuk a fejünket, mert semmi sincs úgy, ahogy másoknál lenni szokott.

A csapat 2003-ban alakult meg és 2012-ig gyakorlatilag töretlen volt a pályájuk: három, egyre sikeresebb és elismertebb soralbumot adtak ki és bár szólógitárost többet is elfogyasztottak, a felállás 2008-ban stabilizálódott Peter Adams csatlakozásával. Aztán 2012-ben egy tragikus buszbalesetben a zenekar tagjai olyan (lelki és fizikai) sérüléseket szenvedtek, melyet szerintem azóta sem igazán tudtak kiheverni.

John Baizley frontember keze-lába eltört, hosszas rehabilitáció várt rá, azonban a komplett ritmusszekció (Matt Maggioni basszusgitáros és Allen Bickle dobos) pár hónapra rá távozni kényszerült. Bár Nick Jost basszusgitáros és Sebastian Thomson ütős csatlakozásával hamar kiegészült a formáció, a 2015-ös, visszatérő "Purple" album (lemezkritika ITT) alapos változásokat hozott.

Az az anyag David Fridmann producer közreműködésével készült, aki korábban olyan art/garázs rock bandák felvételeit irányította, mint a The Flaming Lips, a Weezer, a Tame Impala, vagy a Goldrush. Ennek hatására a Baroness pedig szintén elkezdett művészi(eskedő) irányultságot venni és szépen távolodott el a metal esztétikájától és eszköztárától. A legmeglepőbb tényező azonban David Fridmannal kapcsolatban az volt, hogy a korong hangzása valami elképesztően rossz lett: sokáig azt hittem, hogy talán gyártási hiba tett keresztbe a produkciónak, de ilyesmiről azóta sem érkezett hír.

2017-ben aztán Peter Adams gitáros is kilépett a csapatból és immár minden kétséget kizáróan egyértelmű lett, hogy a Baroness bizony John Baizley egyéni önkifejezési formájává vált (vagy redukálódott, kinek-kinek tetszése szerint). Adams helyére aztán Gina Gleason érkezett és ebben a felállásban készült a friss korong is, melyet a zenekar frappánsan másfél albumnak nevezett el, hiszen több, mint egy szimpla lemez, de duplának játékideje miatt pont nem hívható. A tizenhét tételes, pontosan egyórás "Gold & Grey" ennek megfelelően a vinyl verzióban három oldalt foglal el, a negyediken pedig Baizley egy metszete található. Ami azonban a legfontosabb és talán legmeglepőbb, hogy ismét David Fridmann produceri irányításával vették fel a dalokat és ez számomra egyrészt teljesen értelmezhetetlen, másrészt eléggé elkeserítő is.

Hasonlóan a "Purple" albumhoz, ismét a megszólalással kell kezdenünk: a korong gyakorlatilag hallgathatatlan. Nem tudom, hogy olvasóink hány százaléka elég idős ahhoz, hogy emlékezzen a kommunista rendszer ikonikus, a '70-80-as években hazánkban is aranykorát élő Szokol rádióra, mely egyfajta proletár walkmanként működött, idősebb munkásemberek hordozható kézi hírforrásaként, melyet - fejhallgató híján - szorosan a fülhöz kellett illeszteni járás közben. 

Nos, ennek a legendás készüléknek volt ilyen recsegő hangja. A "Gold & Grey" - a zenei tartalmától függetlenül - totálisan széttorzított, agyonkompresszált, dinamikátlan és teljesen élvezhetetlen csikorgást tartalmaz, nyomokban zenével. Komolyan nem értem: ez minden bizonnyal egyfajta művészi koncepció eredménye lehet, ha már másodjára süti el a banda és a producer. Ha pedig ez a helyzet, akkor valóban nem tehetek mást és lemondok a banda további produkcióinak meghallgatásáról, mert körülbelül egy-két szám után hasogató fejfájásom támad és az bizony negyvenfokos melegben nem a legjobb kombináció. Egyébként is, aki a leggagyibb minőségben akar zenét befogadni, annak ez tökéletes (hallgassuk már meg a Seasons zárórészét és a recsegésből-összemosódásból próbáljuk meg közösen kitalálni, hogy vajon mire gondolt a költő). 

Innentől kezdve tulajdonképpen a jóindulatunkon múlik, hogy mennyi időt és energiát szánunk a "Gold & Grey" műélvezetének, ha egyáltalán erről lehet itt szó. A korong rendkívül szerteágazó és tulajdonképpen semmi köze sincs a metalhoz, de gyakran már szinte a rockzenéhez sem. A Baroness még tovább lépett a "Purple" irányához képest és immár egy tőrőlmetszett művészi indíttatású anyaggal állt elénk.

Ebben a vonalban legfőképpen a '80-as évek brit poszt-punkjának (Joy Division, The Cure, The Smiths) és amerikai art-rockjának (Talking Heads) hatását érzékelhetjük, nyakon öntve egy kis Bob Dylan-Suzanne Vega énekes-dalszerzői tudatossággal és hozzáállással. A korai évek progresszív sludge metalja már csak másodpercekre, egy-egy érdekes riff vagy gitármenet erejéig teszi tiszteletét.

A teljesen céltalan, akusztikus (és valljuk be, meglehetősen unalmas) művészieskedésektől eltekintve a lemez dalai korrektek, Baizley hangja jó és érzelemgazdag, mint mindig, ámbár ismét hajlamos jó negyed-fél hanggal fölé énekelni a dallamoknak, így sokszor meglehetősen hamiskás a végeredmény. Csak éppen ezt a hangulatot, ezt a zenei világot már hallottuk egyszer, mégpedig éppen akkor és azok által előadva, akikről az előző bekezdésben említést tettünk. Tehát még azt sem mondhatjuk, hogy itt valami forradalmian új és kimagasló zenei irányért váltott volna át a súlyosabb rockzenéről a Baroness, így összességében erősen zéróösszegű játéknak érzem a 2012 utáni vonalat.

Úgy látom, hogy csak ha valami csoda nem történik, akkor végleg búcsút kell mondanom az amerikai bandának. Számomra ezek a művészi önmegvalósítások (melyek eredeti inspirációja szerintem még mindig érdekesebb önmagában, mint a harminc évvel későbbi imitáció) nem többek leckefelmondásnál, félszívvel végrehajtott, mások által tanácsolt változtatásoknál. Mondjuk nagy baj azért nem történt: ebben az iszonyú dömpingben a Baroness helyét körülbelül félmásodperc alatt fogja betölteni egy zeneileg szimpatikusabb zenekar. 

7/10

baroness_7_dana_distortion.jpg

Fotó: Dana Distortion

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2614895760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csikkszereda 2019.06.17. 09:49:04

Kicsit elszomorodtam, de az is igaz, hogy minden vélemény szubjektív. A Bíbort ugyan én is ritkábban hallgatom, mint mondjuk a Pirost és a Kéket, de tény, hogy a (szvsz) legikonikusabb arénaszámuk, a Chlorine&Wine pont a Bíboron van. A Bíbort pedig még mindig többször hallgatom, mint a Sárgát. A fenti két szám nekem nagyon tetszik, hiába a Kék az, amit a ronggyá hallgattam az utóbbi majdnem 10 évben. A női vokál furcsa a Baroness esetében, de kis barátkozás után rájöttem, hogy amúgy fasza. Ha az egész új lemez olyan, mint a két videó, akkor én még nem temetném a bandát.

peterzsolt 2019.06.17. 13:29:16

Ha a cikk szerzője szerint ez a hangzás hallgathatatlan, akkor még sosem hallott széttorzított, zajos, széteső hangzású zenét. Vagy nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt hallgattuk... :) Én most hallok először erről a zenekaról, ennek az írásnak köszönhetően. Kíváncsiságból belehallgattam ebbe az albumba és a Purple-be. Spotify-on hallgattam, fülhallgatóval. Teljesen hallgatható, majdhogynem slágeres, fülbemászó, dallamos rock számok, nekem bejöttek így első blikkre.. Különösen a nyitó Sevens! Baromi jó! Most vagy valami nagyon hangzatosat akartál írni, vagy valami probléma van a hangfaladdal/füleseddel.. Ha tényleg zajosat és szétesettet szeretnél hallani, javaslom a cikkben általad is említett Flaming Lipset. Arra sokkal inkább igaz. Egyébként köszönöm ezt a cikket, megismertem egy új bandát!