NEEDLESS - Heresy (2019)

2019. június 29. - Kovenant

needless_heresy_art.jpg

Idén tizenöt éves a dánszentmiklósi Needless és most jelentkeztek debütalbumukkal. Nem tudhatjuk, hogy miért tartott ennyi ideig a dolog, de sejteni sejtjük: tagcserék, a magánéleti hobbi és a család-munka kettősségében való egyensúlyozás, a finanszírozás vállalása és előteremtése, az extrém metal hazai (finoman szólva) hátraszorulása, szóval az összes olyan tényező, amellyel ma Magyarországon szembesülnie kell egy hasonszőrű csapatnak.

Egyvalamit nagyon gyorsan le kell szögeznünk: szó sincs arról, hogy a fentiekben a Needless zenéjének nem megfelelő színvonala lenne a ludas. Pont ellenkezőleg: a banda világbajnok módra tolja ezt a death/thrash egyveleget és bár egyetlen hivatalos kiadvánnyal jelentkeztek eddig (a 2015-ös "The Dark Spirit Of Ages" című EP kritikája ITT olvasható), az rögtön fel is került az az évi hazai toplistánkra. A mostani anyagukat egy remek kislemezdal, a Stalkers Of Athanasia előzte meg 2017-ben, furcsálltam is, hogy nem kapott helyet a szerzemény a korongon: jó lett volna egy helyen, fizikailag is berakni a sorba a nótát a többi közé.

Az album 2018 szeptembere és 2019 áprilisa között került felvételre Gyulán, a No Silence Stúdióban és ennek megfelelően rendesen megdörren és szépen, kiegyensúlyozottan szól. A "Heresy" hangzása azonban távol áll a főleg a stoner/doom metal színtéren uralkodó analógos megoldásoktól: ez egy kifejezetten modern produkció, szó sincs semmiféle erőltetetten korhű hozzáállásról. 

Ahogy most újra meghallgattam a 2015-ös EP-t és visszaolvastam az akkor írt recenziómat, tulajdonképpen sok mindent ismét leírhatnék. A Needless valahol a thrash és a death határmezsgyéjén alkot: mintha mindkét alstílusból a leginkább húzós és pörgős dolgokat vállalná fel. Ahogy már a korábbi anyaguknál is jeleztem, nekem sokszor beugrik a dán Artillery neve (az elsőlemezes korszakukból), mégpedig az őrült, kitekert riffmunka kapcsán. Erre a pengeéles, azonnali nyakficamra ingerlő tekerésre a legjobb példa a The Monolith kegyetlenül őrlő, mániákus gitárdarálása. 

Az egész korong atmoszférája és Forczek Ádám énekesi teljesítménye kapcsán óhatatlanul előbukkan a Testament csodaalbuma, az 1999-es "The Gathering". Azon az anyagon éreztem azt, hogy az addig teljesen külön pályán mozgó két vonal, a thrash és a death metal valamiféle organikus egésszé áll össze (tegnap volt húsz éve, hogy megjelent, te Atyaúristen!), és a "Heresy" is hasonlóan meggyőzően hozza ezt az extrém erős keveréket.

Az egész lemez tulajdonképpen egy közös tematikára felfűzött kvázi-konceptalbum. A különböző mítoszok, misztériumok, vallások, hiedelmek és kultuszok során át mutatja meg a zenekar, hogy legyen bármennyire fennkölt is a természetfeletti, örök létező és az isteni kinyilatkoztatásokon alapuló egyházak szigorú elvrendszerének kérdésköre, az emberiség - természetéből fakadóan - az egész történelme folyamán mindig is pontosan az ellenkezőjét tette mindannak, amit a vallások szent könyvei tanításként tartalmaznak. 

Bábel tornyától az afrikai népek folklórján és a középkori inkvizíción át egészen az ókori görög mondákig és a tibeti temetkezési rituáléig bezárólag hatalmas utat tesz meg a Needless az emberiség közös mitológiájában, melynek középpontjában mindig is ott volt a halál utáni élet, a túlvilág ígérete, ellenpontozva az éppen aktuális jelen nyomorúságát. A témához illően a zene is megfelelően komor, baljós: szűk negyven perc nyolc tételben, azaz pontosan annyi a játékidő, amennyit az ember ebből a sűrű, fortyogó muzsikából egy ültő helyében be tud fogadni.

A már említett The Monolith mellett a Prophet Of Ivory című tétel sikerült a legbefogadhatóbbra: ez egy - a zenekar mértékével mérve - dallamosabb nóta (itt szerepel egyedül tiszta ének a lemezen), illetve kiváló, melodikusabb szólóval rendelkezik még az On A Journey To Sublunaris is. Több helyen a thrash-death elegy alkotóelemeire is tud bomlani: a rövid, pörgős Night Of The Hunt egy vegytiszta melo-death/metalcore dara, amúgy a The Black Dahlia Murder mintájára.    

A korong koronaékszere azonban a kilencperces zárótétel, a Sky Burial: szinte egy extrém metal minioperát kerekít ki az elkülönülő részekből összegyúrt, komplex nóta. Egyetlen kritikai észrevételem lenne csak: a középrészen felcsendülő latin-flamenco jellegű gitártéma teljesen felesleges, ezerszer hallottuk már és egyáltalán nem illik bele a dal témájába és zenei atmoszférájába sem. A befejezésben érkező cimbalmos kivezetés viszont telitalálat.

Nos, ennyi volt mindösszesen az összes negatívum: elképesztően erős, kifejezetten ötletes és (mind riffek, mind pedig szólók terén) kreatív gitármunkával megtámogatott thrash/death zúzda, de nem a prosztó, sörgőzös fajtából. A Needless inkább a fifikásabb, elgondolkodtatóbb, a kiépített atmoszférára támaszkodó zenében hisz, de mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne derékból behajolva, nagyterpeszben tombolni a dalaikra (a nagy jófenéket nem!). Mivel pedig a nóták telis-tele vannak jóféle dallamokkal is, melyeket kizárólag a gitárok hoznak, egy pillanatra sem tűnik száraznak és egyendarának a produkció.

Sok van még hátra az évből, megtanultam már, hogy látatlanban felesleges elhamarkodott kijelentéseket tenni, de a Needless számomra eddig a legdinamikusabb, legpörgősebb hazai anyaggal állt elő az extrém metal színtéren: nem nagyon tudom elképzelni, hogy az év végi magyar listánkon ne kapjanak helyet, mégpedig előkelő helyen.  

9,5/10

needless2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7214913474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.