TOP15 - Minden idők legjobb rock/metal szupergroupjai

2019. július 07. - Kovenant

kollazs.jpg

Csak igen kevés banda tud teljes pályakört megfutni: a személyes ellentétek, a zenei trend változásai, kevésbé sikerült lemezek vagy éppen botrányok, a tagok balesetei vagy halála, valamint a kiadói és menedzsmentgondok mind-mind ketté tudnak törni egy sikeres csapat- vagy éppen szólókarriert. Ilyenkor a sorok újrarendezése a feladat: történhet ez a zenészek, de néha a kiadóvezetők szándéka szerint is és a külön-külön már nevet szerző, de együtt még soha nem zenélő sztárok megalakítják az úgynevezett szupergroupokat. A siker persze ekkor sem garantált.

Az éppen érvényes szerződés, banda vagy fellépési lehetőség nélkül maradt zenészek számára az élet természetesen nem áll meg és gyorsan lépni kell, hogy a közönség ne felejtse el őket. Általában elkezdődik a tapogatózás a hasonló cipőben járó kollégák felé és megindul a különböző vagy éppen hasonló zenei világok összegyúrása. 

Mindig jól jön, ha már ismert nevek állnak össze, hiszen ilyenkor már van mire alapozni, nem pedig a teljes ismeretlenségből kell újra felépíteni a márkát. A legtöbb ilyen esetben sajnos kérészéletű és gyakran lélektelen iparosmunka az eredmény: általában kijön egy lemez, de a siker és a közönség érdeklődésének hiányában gyorsan a feledés homályába vész a kezdeményezés.

Néha azonban már elsőre klappol minden: az eltérő irányokból vagy akár műfajokból érkező tagok között szinte azonnal megteremtődik az összhang és valami megismételhetetlen, egyedi csoda jön létre, ami a zenészek korábbi bandáinak produkciójától is gyökeresen különbözik. 

Összeállításunkban olyan zenekarokat vettünk sorra, melyek tagjai az adott időszak ismert, nagynevű rocksztárjai voltak és nem csak egy időleges stúdióprojektről volt szó, hanem legalább egy album és turné is kikerekedett a dologból. Gyakran előfordult, hogy egy új szupergroup bizony alkalmat és lehetőséget is szolgáltatott arra, hogy a már jó ideje a pályán lévő és karrierjükben már kissé megfáradt rockzenészek akár teljes image-váltáson is átessenek és hozzáigazítsák stílusukat az éppen aktuális trendekhez.  

1. Cream (1966)

cream_1.jpg

A rocktörténelem legelső sikeres szupergroupjaként nyilvántartott Cream nagyon is tisztában volt saját kiválóságával: nevük is innen ered, a legjobbak legjobbjai, azaz a krémek krémje. 1966 nyarára Eric Claptont már Nagy-Britannia legjobb blues-gitárosaként tartották számon, elsősorban a The Yardbirds és a John Mayall & The Bluesbreakers tagjaként véghezvitt teljesítménye okán. Ő azonban valami újba szeretett volna fogni: ekkor találkozott Ginger Baker dobossal, aki akkoriban a The Graham Bond Organisation nevű formációban zenélt, de már ő is másfelé kacsingatott. 

Közös elhatározásukból született a Cream, de még kellett egy basszusgitáros is. Clapton Baker korábbi zenekari társát, Jack Bruce-t javasolta, akivel azonban Bakernek rendkívül viharos, színpadi verekedésekkel és veszekedésekkel teli közös múltja volt, sőt, pont Baker rúgta ki Bruce-t Graham Bond bandájából. Clapton kedvéért azonban félretették nézeteltéréseiket: azzal a céllal alapították meg a Creamet, hogy mindhárman közösen írják a számokat és a dalszövegeket. Már a kezdeteknél eldőlt, hogy Jack Bruce vállalja magára az énekesi szerepet, Clapton alkalmankénti vokáljával.

A csapatot óriási médiafelhajtás övezte és azonnal be is robbantak a nemzetközi rockszíntérre. Három, hatalmas sikerű soralbum érkezett gyors egymásutánban, de sajnos a Bruce és Baker közötti ellentétek ismét egyre inkább felszínre kerültek, így 1968-ra a helyzet tarthatatlanná vált és a feloszlásról döntöttek. A menedzsment azonban még egy albumra és egy búcsúturnéra összerántotta a felállást, így pályafutásuknak tulajdonképpen 1969-ben, az utolsó korong megjelenésével lett vége.

Az elmúlt évtizedekben több alkalommal is összeálltak alkalmankénti koncertekre, mígnem 2014 októberében Jack Bruce elhunyt, ezzel vetve véget a folyamatosan felbukkanó, egy esetleges új albumra vonatkozó pletykáknak. A Cream öröksége azonban mára legendává nemesedett: alig hároméves karrierjük során ők hozták létre a klasszikus power triós és a hard rock megszólalást, megelőzve, illetve megalapozva ezzel a későbbi klasszikus bandák (Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath) zenei irányát is.

2. Crosby, Stills, Nash & Young (1968)

csny.jpg

Az egyik leghosszabb és legmozgalmasabb, illetve a tagok közötti legtöbb személyes ellentéttel teli pálya mindenképpen a Crosby, Stills, Nash & Young formációé: nevük ma már egyet jelent a hatvanas évek végi-hetvenes évek eleji baloldali-ifjúsági ellenkultúra, a hippi- és Woodstock-nemzedék fogalmával. A vietnami háború elleni tüntetések, az egyetemi radikalizálódás aláfestőzenéjének jelentős részét ők alkották meg, ráadásul előszeretettel nyilvánultak meg a zenén kívül is politikai kérdésekben.

Mind a négy tag saját jogán is a rockzene legnagyobbjai közé tartozik (a legismertebb mindenképpen a kanadai Neil Young), de együtt valami különlegeset alkottak. David Crosby a The Byrds énekes-gitáros-dalszerzője volt, Neil Young és a szintén amerikai Stephen Stills a Buffalo Springfield nevű csapatban játszottak, míg az angol Graham Nash a The Hollies nevű brit rockbandából érkezett. Közös jellemzőjük volt, hogy kiemelkedően jó hanggal rendelkeztek és mindannyian hittek a többszólamú vokálok és a dallamok erejében. 

Crosby és Stills kezdett először közösen dolgozni: a fáma szerint az éppen Amerikában turnézó The Hollies révén Nash Joni Mitchell kaliforniai házában véletlenül futott bele a párosba, akik éppen egy frissen írt dalukat adták elő a társaságnak, mire Nash beszállt és improvizálni kezdett egy új szólamot. Innentől sok minden eldőlt: a három tag felszámolta korábbi érdekeltségeit és megalapította a CSN nevű zenekarát, melynek 1969-es debütalbuma hatalmas sikert aratott. 

A banda azonban mindenképpen szeretett volna egy billentyűst is a csapatba: Ahmet Ertegün, az Atlantic Records elnöke, aki leszerződtette őket, azonnal Neil Youngot javasolta, akit először a többiek fenntartással fogadtak, de aztán - a közös zenélések hatására - hamarosan kvartetté bővültek (igaz, Young elsősorban énekes-gitárosként illeszkedett be). A felállás érdekes volt: mind a négyen külön is elismert szólistaként, illetve dalszerzőként dolgoztak, így a belső konfliktusok szinte kódolva voltak. 

Az első közös lemez, az 1970-es "Déjà Vu" egy egész nemzedék himnuszává vált és egyben az egész zenekar pályafutásának legnagyobb sikere is lett. A CSNY pályája során aztán a tagok ilyen-olyan felállásban, Young nélkül, illetve változó párosként is adtak ki lemezeket, a legutóbbit 1999-ben. Rendszeresen turnéznak is, azonban a viszonyuk távol áll az ideálistól: tulajdonképpen nem igazán állnak szóba egymással, ezt leginkább David Crosby korábbi súlyos drogfüggősége és alkoholizmusa, valamint rendkívül nyers nyilatkozatai okozzák. Ennek ellenére a közös zenélést máig nem zárták ki: a CSNY 2013-ban, míg a CSN 2015-ben koncertezett utoljára és bár a személyes ellentétek máig léteznek közöttük, nyitottak az újjáalakulásra.

3. Blind Faith (1968)

blind_faith.jpg

A Blind Faith története a Cream feloszlásakor, 1968 közepén-legvégén indult: Steve Winwood, a The Spencer Davis Group billentyűs-énekese már évek óta elégedetlen volt együttesével, ezért kilépett és 1967-ben megalapította a Traffic nevű formációt, de azzal sem sikerült az áttörés és így a csapat 1969 elejére megszűnt. Az éppen zenekar nélkül futó Eric Clapton így régi barátjával kezdett ötletelni új dalokon, ehhez csatlakozott Ginger Baker és a dolog hirtelen komolyra fordult.

Legvégül Ric Grech, a Family nevű rockzenekar basszusgitáros-énekese csatlakozott a formációhoz, így minden készen állt az induláshoz. Azonban a projekt valahogy a kezdetektől el volt átkozva. Hiába volt vak hit a nevük (minden tag rendkívüli módon bízott a sikerben), a túl gyors tempó hamar megölte a lelkesedést. A sajtó azonnal szupergroupként kezelte őket, a lecsapó kiadó és menedzsmentcég pedig valódi profitgépezetként tekintett rájuk. Így Clapton, aki csúnyán megégette magát a Cream tagjaként a rocksztársággal és nem akart ismét egy zsenigyülekezet kirakatfigurája lenni, mégis ugyanabban a helyzetben találta magát.

1969 júniusában százezres közönség előtt volt az első fellépésük, júliusban megjelent azonos című debütalbumuk, mely az első hónap során meghaladta a félmilliós eladási példányszámot, ráadásul felpörgette a tagok korábbi bandájának értékesítését is  (Cream, Traffic, Family). Nem volt megállás: azonnal amerikai turnéra küldték a bandát, a probléma azonban az volt, hogy mindösszesen a lemezen szereplő hat saját nótájuk volt, mellyel alig tudták kitölteni a koncertidőt, így régebbi bandáik slágereit kellett ismét játszaniuk. Clapton csalódása és kiégése teljes volt: a turné végén, 1969 őszén feloszlott a zenekar. A gitáros néhány év átmenet után beindította rendkívül sikeres szólópályáját és többé sosem lett semmilyen formáció tagja.

4. Bad Company (1973)

bad_company.jpg

Az 1973-ban Angliában megalakult Bad Company az akkora már teljes erővel dübörgő hard rock harcedzett veteránjaiból állt össze: Paul Rodgers énekes és Simon Kirke dobos az 1970-es All Right Now című megaslágerrel óriási sikert elérő Free soraiból érkezett, Mick Ralphs gitáros-dalszerző a Mott the Hopple nevű glam rock banda tagja volt, míg Boz Burrell a prog-rock King Crimson énekes-basszusgitárosaként robbant be a brit színtérre.

A csapat sikerét rendkívüli mértékben elősegítette produkciós szempontból, hogy Peter Grant, a Led Zeppelin menedzsere felkarolta a zenekart és ő intézte az üzleti ügyeiket egészen 1982-ig. Sőt, a Led Zeppelin által létrehozott lemezkiadó, a Swan Song Records adta ki bemutatkozó albumukat is 1974-ben. 

A Bad Company azonnal sikeressé vált: első három korongjuk letarolta az amerikai és a brit listákat is. A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek elején azonban alapjaiban változott meg a zenei klíma: a korábban egyeduralkodó hard vagy prog-rock helyét átvette a punk, a new wave, később a szinti-pop, így a brit együttes egyre csökkenő lemezeladásokkal és félházas koncertekkel szembesült. 1982-ben a zenekar feloszlott, de 1985-től kezdődően Kirke és Ralphs más tagokkal újraindította a bandát. Természetesen a szokásos újjáalakulós nosztalgiakör is elérte őket, de az már csak a koncertezésre szorítkozott. Paul Rodgers azonban szerepel még a listánkon egy másik, nem kisebb nevekkel felálló formációban.

5. Asia (1981)

asia.jpg

Az Asia a hetvenes évek brit progresszív rockzenéjének krémjéből alakult meg, azonban nem önszántából: a nyolcvanas évek beköszöntével végérvényesen leáldozott a színtérnek, a korábbi nagynevű csapatokat csak öreg dinoszauruszoknak nevezték a punk által inspirált új stílusok képviselői. Ebben a közegben próbáltak valami újat összehozni az együttes nélkül maradt zenészek, azaz John Wetton, a King Crimson és a U.K. basszusgitáros-énekese, Steve Howe, a Yes gitárosa, Carl Palmer, az Emerson, Lake & Palmer dobosa, illetve Geoff Downes, a Yes és a The Buggles billentyűse. 

Az eredmény egy alapjaiban prog-rock gyökerű, de sokkal poposabb, rádióbarátabb megközelítésű anyag lett, jellegzetes nyolcvanas évekbeli megszólalással. Az 1982-ben megjelent azonos című album óriási siker lett, kilenc hétig vezette az amerikai lemezlistát, csak Amerikában négymillió példányban kelt el (világszerte ez a szám már jóval tízmillió felett jár), a turnéállomásokat folyamatosan egyre nagyobb stadionokba kellett áthelyezni az óriási érdeklődés miatt.

Azonban a második stúdióalbum váratlanul teljes érdektelenséggel találkozott: az anyagról kétségtelenül hiányoztak a megaslágerek, de színvonalában nem jelentett radikális váltást. De az Asia innentől lejtőre került, a tagok gyakorlatilag forgóajtón át cserélték egymást és a formáció felállása szinte követhetetlenné vált. Ekkor derült ki, hogy a zenekar igazából a Geffen Records kiadó terméke és a zenészek csereszabatos módon pótolhatók, akárcsak egy bértáncos.

Az Asia a mai napig működik, bár leginkább egyfajta Yes-mellékprojektként: Geoff Downes (Yes) és Carl Palmer mellett Billy Sherwood basszusgitáros (Yes) és Ron "Bumblefoot" Thal énekes-gitáros (ex-Guns N' Roses) játszik most a csapatban.

6. The Firm (1984)

the_firm.jpg

1984-re vége lett a Bad Company sikereinek, Paul Rodgers pedig átmenetileg a senki földjén találta magát: 1983-as szólóalbuma minden visszhang nélkül állt bele a földbe. Jimmy Page pedig a Led Zeppelin dolgainak lezárását követően nem igazán találta a helyét. Régi haverjához, Rodgers-hez fordult, akivel közös menedzserük és kiadójuk volt a '70-es években. Az énekes házi stúdiójában kezdtek el dolgozni, dalokat írni és hamar rájöttek, hogy ezt a projektet érdemes lenne egy teljes felállással megtámogatni: így született meg a The Firm.

Chris Slade, a Manfred Mann's Earth Band és a Uriah Heep korábbi dobosa, valamint Tony Franklin, egy huszonkét éves basszusgitáros zseni csatlakozott, majd 1985-ben és 1986-ban is kiadtak egy-egy soralbumot. A zene leginkább valamiféle modernizált Bad Company-ra hajazott, amiben Franklin fretless basszusgitár hangzása kapott domináns szerepet. A megszólalás is tipikusan '80-as évekbeli: egyetlen igazán nagy slágerük született a Radioactive képében, illetve érdemes még megemlíteni az első korongjukon szereplő Midnight Moonlight című tételt, mely egy befejezetlen és kiadatlan Led Zeppelin nóta (Swan Song) átdolgozása.

1986-ban aztán véget ért a zenészek együttműködése: Chris Slade 1989-ben az AC/DC tagjává vált, Page és Rodgers szólópályáját egyengette, míg Franklin John Sykes gitárossal és Carmine Appice dobossal létrehozta a Blue Murder nevű heavy metal formációt.

7. Mr. Big (1988)

mr_big.jpg

A glam metal amerikai uralkodásának csúcspontján, 1988-ban jött létre a Mr. Big: Billy Sheehan basszusgitáros hozta össze a csapatot, miután távozott David Lee Roth bandájából. A tekerős gitárzenére specializálódott Shrapnel Records segítségével találkozott Eric Martin énekessel, aki bő egy évtizede próbált betörni a színtérre saját nevén futó zenekarával, majd csatlakozott hozzájuk Paul Gilbert, a Racer X gitárosa és Pat Torpey dobos, aki stúdiós és fizetett turnézenészként olyan sztárokkal játszott korábban, mint Belinda Carlisle, Ted Nugent vagy a The Knack. 

AZ első albumuk még visszhang nélkül maradt, azonban a második sorlemez, az 1991-es "Lean Into It" világsiker lett, köszönhetően az egy időben a csapból is folyó To Be With You című balladának. A tagokat külön zavarta, hogy mindig csak lírai számokkal sikerült a listák élére kerülniük, miközben kifejezetten tempós, húzós heavy metalt játszottak virtuóz hangszeres teljesítménnyel megfűszerezve.

A '90-es évek első felében érkező grunge és alternatív hullám őket is elsöpörte: furcsa módon Japánban azonban valóságos őrület alakult ki a banda körül, így a nehéz éveket az ott rendszeresen megfuttatott turnékkal és speciális kiadványokkal élték túl, 2002-ben azonban mégis feloszlottak. 2009-ben aztán menetrendszerűen jött az újjáalakulás új stúdiólemezekkel, azonban 2018-ban Pat Torpey dobos 64 évesen Parkinson-kórban elhunyt. A csapat elmondása szerint egy búcsúalbumot még készítenek, talán turnéznak is, aztán véget vetnek pályafutásuknak.

8. Damn Yankees (1989)

damn_yankees.jpg

Ismét egy olyan szupergrouppal állunk szemben, melynek megalakulásában a tagok korábbi sikereinek megfakulása, illetve az anyabandák feloszlása volt a katalizátor. A '70-es évek egyik legnagyobb amerikai arénarock zenekara, a Styx a nyolcvanas évek közepére beleállt a földbe és meg is szűnt létezni, így Tommy Shaw, a csapat énekes-gitárosa és egyik fő dalszerzője pár sikertelen szólóalbum kiadását követően társak után nézett.

Hasonló cipőben járt Jack Blades basszusgitáros-énekes is, akinek Night Ranger nevű zenekara adta be 1989-ben a kulcsot. Ted Nugent pedig - bár a '70-es évek második felére bona fide rocksztárrá és gitárhőssé vált Amerikában - a nyolcvanas évek glam metal hullámában nem igazán találta a helyét. Őket egészítette ki Michael Cartellone, aki Shaw turnébandájának volt a dobosa. A Damn Yankees név alatt összeálló négyes első, azonos című albuma 1990-ben jelent meg, kétmillió példányt, teltházas stadionturnét, azaz tisztes sikert eredményezett, azonban furcsa módon a zene amolyan igazi, ártalmatlan amerikai rádiós pop-rock volt, éles ellentétben a tagok múltbeli teljesítményével.

Még egy korong kiadására került sor 1992-ben, azonban időközben beütött a grunge és a Damn Yankee-féle csapatoknak meszeltek: senki sem volt már igazán kíváncsi bő negyvenes, ondolált hajú rockerek által megénekelt tiniballadákra, amikor a Nirvana - Pearl Jam - Alice In Chains - Soundgarden négyes már az ajtókon dörömbölt. 

9. Temple Of The Dog (1990)

temple_of_the_dog.jpg

A Temple Of The Dog kicsit kilóg a listánkról, hiszen igazából nem is valódi zenekar, hanem egy lemeznyi tiszteletadás és megemlékezés Andrew Woodról, a Mother Love Bone és a Malfunkshun csapatok énekeséről. A projektet Chris Cornell, a Soundgarden frontembere indította be, aki szobatársa volt Woodnak. Wood 1990 márciusában herointúladagolásban halt meg, Cornell pedig az azt követő európai turnéján rögtön meg is írt két dalt, melyeket aztán otthon fel is vett.

A felvételekhez a Mother Love Bone két tagja, Stone Gossard ritmusgitáros és Jeff Ament basszusgitáros csatlakozott, továbbá a Soundgarden dobosa, Matt Cameron. Utolsóként Mike McCready gitáros érkezett, míg Eddie Vedder, aki éppen akkor repült át San Diego városából Seattle-be, hogy próbaéneklésre menjen Gossard, Ament és McCready éppen formálódó együttesébe, szintén beugrott. Ha már ott volt a stúdióban, felénekelt néhány sávot és dalt, melyek az első hivatalosan rögzített felvételeiként kerültek be a rocktörténelembe. A projektet az egyik Mother Love Bone szám dalszövege alapján nevezték el.    

Ekkoriban a későbbi grunge bandák még legfeljebb a városban szereztek maguknak ismertséget, a világhír és a siker még hónapokra volt. 1991 áprilisában meg is jelent a lemez, de mindösszesen hetvenezer példány kelt el belőle és senki sem szentelt különösebb figyelmet az anyagnak. 

Egy évre rá azonban gyökeresen megváltozott a helyzet: mind Cornell és Cameron Soundgardenje, mind pedig a többi négy tag által életre hívott Pearl Jam szinte atomrobbanással felérő lökéshullámokat okozott a "Badmotorfinger" és a "Ten" albumok révén, a kiadó pedig ráeszmélt, hogy aranyat tart a kezében. Újra kiadták a korongot, a korábbi felvételekből összeállították a Hunger Strike klipjét is: a lemez végül az amerikai Billboard-lista ötödik helyéig és kétmillió eladott példányig jutott.

10. Down (1991)

down.jpg

Louisiana állam mocsaraiban sokféle érdekes állatszörny megbújik: ezek egyike az 1991-ben megalakult Down zenekar is, mely a sludge, a doom, a stoner, valamint a groove metal és a hardcore elemeit vegyíti átkozottul fogós módon. Phil Anselmo énekes (Pantera), Pepper Keenan gitáros (Corrosion Of Conformity), valamint Jimmy Bower dobos (Eyehategod) tagok alkotják a csapat kreatív magját, de megfordult soraikban Rex Brown basszusgitáros (Pantera) és Kirk Windstein gitáros (Crowbar) is. 

Három soralbum és két hatszámos EP adja ki a diszkográfiát: ez közel harminc év alatt nem tűnik soknak, de szerencsére a mennyiséget pótolja a minőség. Tőrőlmetszett déli, suttyó metal ez, a legjobb fajtából, régi haverok tornácon, sörözéssel és dohányzással (khmm ...) közösen, gitárral a kézben eltöltött hosszú óráinak eredménye.

Phil Anselmo 2018-as nyilatkozata szerint a csapat hamarosan nekilát az új lemez megírásának és felvételeinek: habár ismerve a frontember kismillió párhuzamosan futtatott projektjét, valamint a többi tag anyazenekarának aktivitását, nem lennénk meglepve, ha még egy kicsit várnunk kellene erre.

11. A Perfect Circle (1999)

a_perfect_circle.jpg

A 2010-es évek kedvelt metalsportja az új Tool-albumra történő várakozás: szerencsére itt van nekünk az A Perfect Circle, mely kicsit más, kicsit savanyúbb, de ugyanúgy Maynard James Keenan énekel benne. A projektet 1999-ben hozta létre Billy Howerdel, aki olyan csapatok gitártechnikusaként dolgozott hosszú éveken keresztül, mint a Nine Inch Nails, a The Smashing Pumpkins vagy éppen a Tool. Keenannel régi haverok voltak, éppen a frontember lakásában lakott átmenetileg, és megmutatta neki a saját dalait. Keenan ráénekelt, a többi pedig történelem. Hozzájuk csatlakozott Troy Van Leeuwen, aki később a Queens Of The Stone Age sorait erősítette.

A zenekar 2005 és 2010 között szünetet tartott, ezalatt mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, de aztán némi felállásbeli változást követően (James Iha, a The Smashing Pumpkins korábbi ritmusgitárosa 2010 óta tagja a bandának) 2017-ben új albummal is jelentkeztek és komolyan beleálltak a turnézásba is. Keenan szerint pedig mindenképpen jön a folytatás, mert korántsem értek még kreativitásuk végére.

12. Audioslave (2001)

audioslave.jpg

2001-ben jött létre az egyik legváratlanabb és legkülönösebb rockzenei kollaboráció: az énekes nélkül maradt Rage Against The Machine (Tom Morello, Tim Commerford, Brad Wilk) élére a zenekar nélkül maradt Soundgarden-vokalista Chris Cornell érkezett. Látszólag feloldhatatlan ellentét állt fenn a két zenei világ között: a '70-es évek Led Zeppelinjét a grunge színtéren revitalizáló Soundgarden énekese klasszikus rock/metal torok volt, míg a rap/nu/funk metal RATM leginkább harcosan (és rendkívül ostobán primitív) kommunista dalszövegeiről és politikai aktivitásáról (no meg király zenéjéről) volt ismert.

A két univerzum összeütközéséből kifejezetten élvezetes eredmény született, az Audioslave, melyet a közönség is igencsak értékelt. Hatéves fennállásuk során három sorlemez született (az első lett magasan a legsikeresebb), de mindegyik milliós eladásokat produkált. Aztán 2007 januárjában Cornell hivatalosan bejelentette kilépését, kibékíthetetlen személyes és zenei nézeteltérésekre hivatkozva.

Iparági források szerint azonban a vita igazi oka (ahogy az mindig is lenni szokott) a pénz volt: Cornell úgy érezte, hogy bár ő szerzi a dalok többségét, mégis csak a bevételek negyede illette meg. Tíz évvel később, 2017 januárjában az Audioslave először koncertezett együtt és nem is zárták ki a további fellépések lehetőségét sem. Sajnos a reményeknek Chris Cornell 2017 májusában bekövetkezett halála vetett véget mindörökre.

13. Velvet Revolver (2002)

velvet_revolver.jpg

Hasonló a Velvet Revolver története is: a kétezres évek elejére a Guns N' Roses zenészei - saját projektjeik kimúlását követően - ismét zenekar nélkül maradtak. Sokféle kanyar után Slash gitáros, Duff McKagan basszusgitáros és Matt Sorum dobos, kiegészülve Dave Kushner ritmusgitárossal (ex-Wasted Youth) megalapították Velvet Revolver nevű zenekarukat.

Most már csak megfelelő frontembert kellett találniuk. Sok előadó meghallgatása után végül McKagan gimis haverjára, Scott Weilandra, az éppen akkor megszűnt Stone Temple Pilots énekesére esett a választásuk. Necces húzás volt ez, mert Weiland híres volt másfél évtizedes heroinfüggéséről és kezelhetetlen, megbízhatatlan személyiségéről.

A csapat két soralbumot ért meg, melyek közül az első igen nagy siker lett, a második azonban - a közreműködő sztárokhoz képest - elég rendes bukásnak bizonyult. A promóciós turné brit állomásain Weiland visszaesett súlyos kábítószerfüggőségébe, a tagok már nem is beszéltek vele és elhatározták, hogy megszabadulnak tőle. Végül maga Weiland lépett ki a zenekarból, hogy az újjáalakult Stone Temple Pilothoz térhessen vissza. A sors iróniája, hogy az összeférhetetlen frontembert 2013-ban onnan is kirúgták. 

Bár a Velvet Revolver hivatalosan sosem oszlott fel, Weiland 2015-ös halála végleg megpecsételte a zenekar sorsát, Slash és Duff pedig visszatért a Guns N' Roses soraiba. 

14. Chickenfoot (2008)

chickenfoot.jpg

Ha már szupergroupokról van szó, az egyik legpatinásabb felállással minden bizonnyal a Chickenfoot büszkélkedhet: a Van Halen korábbi oszlopos tagjai, azaz Sammy Hagar énekes és Michael Anthony basszusgitáros mellé Joe Satriani über-gitárzseni és Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers dobosa sorakozott fel. 

A projekt 2008-ban indult Mexikóban, Sammy Hagar klubjában, ahol Michael Anthony-val és Chad Smith-szel örömzenéltek egyet. A barátaik vicces kérdésére, miszerint mikor indulnak világ körüli turnéra, Hagar azt válaszolta, hogy akkor, ha egy rendes gitárosuk is lesz. Mivel Hagar Joe Satrianit tartotta a világ legjobb gitárosának, poénból fel is hívta és legnagyobb meglepetésére Satriani igent mondott.

Első fellépésükön jórészt feldolgozásokat játszottak, majd 2009-ben jelentkeztek debütalbumukkal, mely be is aranyozódott Amerikában. A Chickenfoot nincs túlgondolva: afféle hobbizenekarként működik, amikor a tagok saját tevékenységeik mellett éppen ráérnek. Túlságosan komolyan sem veszik magukat: második soralbumuk "Chickenfoot III" címmel jelent meg 2011-ben és a videóik sem milliókból készülnek, hogy finoman fogalmazzunk. 

Azóta nem igazán hallottunk felőlük, de nyilatkozataikban a tagok rendre hangsúlyozzák, hogy imádják egymást és a közös zenélést, csak nem igazán tudják egyeztetni az elfoglaltságaikat. De semmi sincs kizárva.

15. Black Country Communion (2009)

black_country_communion.jpg

A 2009-ben létrejött Black Country Communion hasonló cipőben jár, mint a fenti Chickenfoot: óriási, önálló és igen sikeres szólópályával rendelkező sztárok alkotják, akik egyfajta hobbizenekarként tekintenek a projektre. Nos, a csapat lelke a brit Glenn Hughes énekes-basszusgitáros (Trapeze, ex-Deep Purple, ex-Black Sabbath), valamint az amerikai Joe Bonamassa blues-gitáros, akiket a brit Jason Bonham dobos és az amerikai Derek Sherinian (ex-Dream Theater) egészít ki. A banda a klasszikus, '70-es évekbeli hard rock nyomvonalán mozog, gyakran szándékosan visszaidézve konkrét zenekarok klasszikus dallamfordulatait is.

Mind ez idáig összesen négy soralbummal jelentkeztek és bár 2013-ban Bonamassa bejelentette távozását, 2016-ban ismét kibékült a tagság. Glenn Hughes 2020-ra ígéri az ötödik lemez érkezését, habár ismerve a tagok rendkívül szoros és zsúfolt időbeosztását, nem biztos, hogy erre szívesen fogadnánk. 

+1. Traveling Wilburys (1988)

traveling_wilburys.jpg

Minden szupergroupok ősatyja, a legbrutálisabb felállás, mely valaha létezett: nem más ez, mint a brit-amerikai Traveling Wilburys. A fél (vagy akár egész) rocktörténelem képviseltette magát a rövid életű formációban: George Harrison, a The Beatles szólógitáros-énekese, Jeff Lynne, az Electric Light Orchestra gitáros-énekese ÉS Roy Orbison amerikai énekesfenomén ÉS Tom Petty ÉS Bob Dylan

1987-ben George Harrison "Cloud Nine" című szólóalbumát készítette Jedd Lynne produceri és dalszerzői közreműködésével és a stúdiós szünetekben Harrison felvetette egy haverokból álló rockbanda ötletét, mely időről időre összejön és felránt egy lemezt. Szó szót követett és hamarosan össze is állt a haveri kör: az 1988-as debütalbum pedig óriási siker lett.

Sajnos Roy Orbison 1988 decemberében elhunyt, de a négyfősre csökkent zenekar még egy második, szerényebb sikerű korongot is megjelentetett 1990-ben. A Jeff Lynne által kreált jellegzetes hangzás itt is megtalálható, csakúgy, mint George Harrison már említett lemezén és Tom Petty 1989-es "Full Moon Fever" című, óriási sikerű szólóalbumán is. 

A zenekar - bár eljátszott az ötlettel, de - sosem turnézott. A többiek szerették volna, de Harrison végül úgy látta, hogy az óriási felelősség, a szerződéses kötelezettségek és az óriási profit lehetősége megölte volna a barátságot és az összetartást. Mindenesetre két remek koronggal gazdagabb lett a rocktörténelem, és ez, ami igazán számít.  

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1114929120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ződ2000 · http://egzostive.com 2019.07.08. 12:39:02

Ez egy minőségi válogatás, számos korból és alfajtából, kicsit most nosztalgiázok ezeken, köszi!

Horty-9-11 2019.07.09. 01:58:08

Valóban nagy nevek, de! :) Ahogy a cikk címét olvastam, egyből beugrott egy zenekar, de volt egy olyan érzésem, hogy mégsem olvassuk a nevét, ami furcsa, mert a tagok mind a stílusuk nagyjai, továbbá a stílus sem lehet indok, hiszen az Asia is a progresszív rock zenekarok tagjaiból állt. Az amerikai Transatlantic nevű progresszív rock zenekarra gondolok. Mike Portnoy - Dream Theater (akkoriban, azóta meg vagy 7-8 másik project), Neal Morse - egykoron Spock's Beard, alapvetően szóló karrier, Roine Stolt - The Flower Kings-ből, Pete Trewavas - Marillion és Daniel Gildenlöw - Pain Of Salvation. Mindegyik zenész egymaga zseni, de amikor összehoznak egy lemezt vagy egy élő felvételt, az mindig hibátlanul alakul és *5-öst érdemel.

spinat 2019.07.09. 10:41:38

Az Asia-ban hihetetlenül jó zenészek valami hihetetlen nyáltengert produkáltak. Zeneileg rendben Van a dolog, de aki a KC-töl a Red-et, Yest, ELP-et már hallottál, annak felfordul töle a gyomra.

jancsopanza 2019.07.09. 14:21:15

Őszintén szólva nem igazán értem a válogatást. Itt csak egy példát említek, hogy miért, a Led Zeppelin sem óvodásokból alakult, mindenkinek voltak már ismert zenekari, zenészi előzményei és a korszak legendái lettek együtt. Szuperebb csapatot nem igen ismertem, ha már a cikk címére szeretnék utalni.

Ződ2000 · http://egzostive.com 2019.07.09. 17:39:05

@jancsopanza: supergoup: korábban sztárrá érett együttesben játszó tagokból létrejött formáció. Az hogy korábban próbálkozgattak nem számít, hanem hogy világsztárok legyenek már összeálláskor is. És áltlában 2-3 húzó név a beugró, az nem elég hogy egy gitáros vagy egy frontember új csapaptot alapít, mert a többiekkel nem jött ki többé.

Ami számomra furcsa, a végeredmény szerintem ritkán lesz szuper az ilyen supergroupoknál, pedig néha a csapból is ők folynak, és ott vár rájuk 2-3 sztárcsaoat rajongó köre :)

jancsopanza 2019.07.10. 14:18:57

@Ződ2000: Köszi, elfogadom, bár a tetszési szintemet nem érte el. Én egy kissé tágabban értelmeztem a felvezetésben írottakat.