MAMMOTH STORM - Alruna (2019)

2019. július 10. - chris576

mammoth-storm-cover.jpg

Az elmúlt napokban-hetekben a blues-rock jegyében teltek napjaim, lázasan készülődve a Gastroblues Fesztiválra, mely végül egy vidám örömzenéléssel, illetve a közönség részéről önfeledt szórakozással végződött. Fülig érő szájjal távoztam, és ez egy darabig rajtam is maradt. Aztán meghallgattam a jelen kritika tárgyát képező anyagot...

A svéd Mammoth Storm új lemeze pontosan olyan, mintha egy mamutcsorda száguldana végig mondjuk egy falun, hulla- és törmelék hegyeket hagyva maga után. Sötét, nyomasztó, reményvesztett hangulat övezi az egész korongot, ahol az alagút végén lévő fénynek halovány nyomát sem érzékeljük. Napsütésmentes, téli időszakok tökéletes aláfestőzenéje. 

A mamutvihar kiváló érzékkel megválasztott zenekarnév ehhez a zord doom/sludge szörnyeteghez, mely nem finomkodik, kíméletlenül levadássza a gyanútlan zenehallgatót. Ám a név, de a lemezborító is már előre sejteti, hogy körülbelül milyen stílusban is mozoghat a banda. Az elmúlt hónapok során több hasonlóan súlyos anyagról írtam kritikát, de ez mindegyiken túltesz.

A zenekarnak 2015-ben már megjelent egy hasonlóan elborult, amolyan érvágós atmoszférájú albuma "Fornjot" címmel. A 2012-ben létrejött háromtagú formációt a következő hangszeresek alkotják: Daniel Arvidsson - basszusgitár/ének, Christer Ström - gitár, Emil Ahlman - dob/orgona. A skandináv muzsikusok nem valami vidám beállítottságú arcok, legalábbis a zenéjük ezt kívánja alátámasztani. 

A doom/stoner/sludge ösvényen alkotó Mammoth Storm zenéje leginkább a Crowbar leglassabb, illetve legelborultabb témáival rokonítható, de még annál is valamivel súlyosabb. Néha a Tiamat "Clouds" lemeze ugrott be a depresszív melankóliák végett, de ezt már az előző anyagukon is felfedezni véltem. A dalok mindvégig lassú tempót diktálnak, ami talán a lemez egyetlen gyenge pontja: a dalok vontatott, nyomasztó témáit, egy-két gyorsabb rész beiktatásával, kissé változatosabbá is lehetett volna varázsolni. Hosszabb távon sajnos lefárasztja az embert.

De azért még így sem gyenge a felhozatal: a pokolian súlyos, és nem utolsósorban kiváló riffek letaglóznak, a hangzás úgyszintén, az atmoszféra magába szippant, a zene elkalauzol minket egy apokaliptikus világba. Iszonyatosan hangulatfüggő, nem az a fajta cucc, melyet az ember rendszeresen hallgat, kivéve, ha alapvetően szuicid beállítottságú. Élőben, vadkender szagú kis klubokban valószínűleg még hatásosabb lehet a banda ezekkel a zsigeri, pusztító sludge témákkal. 

A negyvenkét perces lemez öt tételt tartalmaz. A monumentális doom szerzemények sorát a Giants című dal kezdi: a monoton, vontatott bevezető után, egy tíztonnás kalapácsként lesújtó riff döngöli a földbe a hallgatót. Az Alruna a régi Tiamat-ot idéző, érvágós témákkal operál. A Shores Of The Dead borult doomja szintén nem hoz napfényt az életünkbe. A Raven Void egy betorzított, brutális Crowbar-szerű riffel vágja hátba az embert, majd az Atra Mors zárja a sort, mely szintén a Kirk Windsteinék által kitaposott ösvényen halad. 

Az "Alruna" című lemez 2019. június 28-án jelent meg az Argonauta Records gondozásában. Súlyos, sötét, doom/sludge muzsikákat kedvelő egyéneknek ajánlom: aki szereti a Crowbar, vagy a régi Tiamat depresszív, melankolikus témáit, valószínűleg ezt a korongot is megkedveli majd. Én mindenesetre megszerettem, ám főleg élőben lennék kíváncsi a bandára, mondjuk egy  doom metal fesztivál keretein belül. 

8,5/10sepiakort.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1114934244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.