A stoner rockot lehet úgy is játszani, ahogyan a berlini Redscale teszi: agyontorzított mamutriffek nélkül. A jelen kritika tárgyát képező lemezt nem lengi körül Tony Iommi szelleme: valószínűleg nem a "na ki tud súlyosabb riffeket írni" című vetélkedő első helyezettjét megillető díj bezsebelése volt a cél.

A dalok atmoszférája, a hangzás, meg úgy összességében minden a stoner rock által lefektetett alapokra épül. És a fentebb említett tonnás súlyú riffek hiányán kívül, még az is meglepetésszerűen hatott rám, hogy nem igazán jutottak eszembe olyan zenekarnevek, akikre a Redscale hasonlítana. És ez ebben a műfajban már nagy szó.

Majd további meglepetés, valamint pozitív élmény hatása alá kerültem az énekesüket meghallván: e műfajban ritkaságszámba megy a komoly nívót képviselő énekhang szerepeltetése. Maga a stílusirányzat sem igazán a hangszeres tudás, illetve a virtuozitást prezentáló melldöngetésre van kiélezve. És ez valamelyest a vokális teljesítmény terén is érvényesül. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy általában a stoner rock bandák énekesei pocsékok lennének, de valószínűleg nem ez a műfaj fog egy újabb Ronnie James Diot, vagy Bruce Dickinsont kitermelni.

A lényeg a lényeg: a Redscale énekese valóban üdítően hatott rám. Ha más rendkívüli momentum így elsőre nem is jut eszembe, ez mindenképpen kiemeli őket a szürke átlagból. Mondjuk, eddig ha stoner bandákról cikkeztem, a Black Sabbath neve rendre előkerült. Most valahogy nem érzem annyira az egyértelmű Sabbath-hatásokat: sokkal inkább egy lendületes, vidám, sivatagi hangulatot árasztó lemezzel van dolgunk, és nem egy Iommi-klón gitáros, vagy éppen egy Ozzy-imitátor énekes dominálta anyaggal, akiknél még mindig 1971-et mutat a naptár.

És ez talán nem is akkora baj: van éppen elég hasonszőrű banda, akik már szinte az őrületbe kergetik az embert a Sabbath-szerű riffelésükkel, Ozzy-s cérnahangjukkal. Szeretem például a Count Ravent, de pont elég egy, ahogy a Black Sabbathból is. Na jó, belőlük már egy sincs. 

Hol is tartottam? Ja, Redscale. A "Feed Them To The Lions" a német banda második nagylemeze. A hangzás tipikus stoner, annyi nüansznyi különbséggel, hogy a mostanában egyre nagyobb teret nyerő, agyontorzított hangszerek szerepeltetése itt kevésbé érvényesül. Szóval ezt nem vitték túlzásba, de nem is baj. A lendületesebb dalok vannak túlnyomó többségben, az elmaradhatatlan elszállós témák a kisebbséget képviselik.

A hangulatos, pörgős és életerős stoner szerzemények mindegyike egységesen barátságos és szerethető, elejétől a végéig tartogat (ha nem is óriási) meglepetéseket, nem fullad unalomba a lemez. A címadó Feed Them To The Lions című tétel nyitja a sort, mely egy hangulatos, akusztikus felvezető után lendületes, kiváló témákkal operáló stoner-himnusszá fejlődik. A kilenc és fél perces dal annyira erős és jól felépített, hogy szinte fel sem tűnik a hossza. Brutál erős kezdés.

A másodikként érkező Hydra is száguld, akár egy V12-es motorral felturbózott Ford Mustang. Életerős, vidám nóta, feltölti az embert sok-sok pozitív energiával. Itt nincs búslakodás kérem szépen, igaz nem is egy doom bandáról van szó. És ez a legnagyobb különbség a stoner és a doom műfaj között, hiába rokon stílusok. Az Unstuck In Time is ugyanezt a pörgős, pozitív töltésű atmoszférát hozza. A The Hard Rain szintén. Totál bepörgetik az embert ezek a szerzemények: tipikus bulihangulat övezi a korongot, beindul tőle az ember keze-lába, együtténeklésre késztet, felhőtlen szórakozást ígér.

A Bells Of War alatt kicsit megpihenhetünk: itt már megjelennek a lazább, elszállós betétek. És ahogy a pörgős darabok, úgy ez is kiválóan építkezik. A lemez második fele tartalmazza tulajdonképpen a szellős, jammelős számokat. Mostanában egyre több meglepetés ér az ilyen kisebb bandákkal kapcsolatosan: míg nemrégiben csak legyintettem egy újabb stoner formáció felbukkanása kapcsán, hogy ugyan már, mi a francot akarnak már ezek, addig mára csak lesek, micsoda király anyagokkal bombáznak egyes zenekarok.

A Redscale legújabb dobása minden tekintetben bivalyerős lett. Én rongyosra fogom hallgatni, az egyszer biztos. A "Feed Them To The Lions" című nagylemez a Karma Conspiracy Records gondozásában jelent meg 2019. július 19-én.

9/10