SILENCE IN THE SNOW - Levitation Chamber (2019)

2019. július 27. - Chloroform Girl

silence_in_the_snow_levitation_chamber_digital_cover_800.jpg

Vannak azok az együttesek, melyek dalaikkal a stíluspaletta minden sávját lefedik, diszkótól a death metalig. És persze vannak azok, akiknek ha egy számát hallottuk, akkor az összeset hallottuk. Ez azonban egyáltalán nem negatív dolog: egyszerűen csak egy bizonyos beállítottság vagy hangulat kell ahhoz, hogy igazán élvezzük. A Silence In The Snow legújabb albumának például akkor üljünk neki, ha némi meditatív lebegésre vágyunk.

 

A Silence In The Snow már első, 2016-ban kiadott albumán is a minimalista, ámde érzelmes hangzásra törekedett. Ez az irányvonal a 2019. július huszonhatodikán kiadott „Levitation Chamber”-en sem változott. A dalokat aligha arra írták, hogy berúgják egy „ereszd el a hajam” buli motorját: az éteri, jeges hangzású dalok sokkal inkább egy kiadós szombat délutáni fejből kinézéshez szolgáltatnak alapot.

Az együttes javarészt dark rockos és post-punkos ihletettséggel dolgozik, az album mind a hét dala egyaránt melankolikus, fejlógatós beütésű. Hangzásában némileg hasonlít a – szintén markáns női vokállal dolgozó – The Gathering munkásságára, csak ahhoz képest kicsit be van nyugtatózva. Unalmasnak azonban korántsem mondható, inkább olyan, mint egy irányított meditáció. Az alaphang végig ugyanolyan: olyannyira, hogy a számok szinte ugyanarra a tempóra íródtak.

Viszont a jeges, lebegő hangzásból ki-kidugja a fejét egy-egy izgalmas, néha rejtett, máskor pedig akár első hangzásra észrevehető elem. Ezek a kis zenei bonbonok általában valamilyen ütőshangszer vagy elektronikus betét formájában érkeznek. Jellemzően xilofont vagy ahhoz nagyon hasonló hangeffektet hallhatunk; rögtön a nyitó Time Will Tell You Nothing című tételben nyakon öntenek minket egy vödörnyivel a hangszer hűvös hangzásából.

Az albumot vonaton utazva hallgattam. A mellettem ülő fiatalember Budatétény magasságában úgy döntött, hogy Százhalombattáig egyenesen elosztva nyitott szájjal fog elrágni egy teljes doboz köleses abonettet. Ez a hang még a pár sorral hátrébb utazó gyerek üvöltését is elnyomta, emiatt kénytelen voltam a lejátszó hangerejét rám nem jellemző, fizikai fájdalmat okozó erősségre állítani. Ez a kis incidens azonban sok olyan apró zenei meglepetés meghallásához segített hozzá, ami fölött csámcsogó barátunk közbenjárása nélkül biztosan elsiklottam volna. Ilyen például a nyitódal impozáns csellókísérete is; mindig örülök, ha ilyen váratlan hangszerekkel találkozom zenei barangolásaim során.

Akármennyire is lebegős, el-elillanó, északi fényt idéző az album hangzása, meglepően domináns szerepet kapnak a dobok. A Garden Of Echoes vége felé az ütősök kifejezetten metalosra veszik a figurát, mintha ki akarnának ugrani a dalból. De a Smoke Signals egyébként visszafogott hangulatát is a térdére fekteti és elfenekeli a ritmusszekció.

Emlékszünk az ebben az évben virálissá vált, isten tudja mit ábrázoló, piros kabalaállatkának öltözött dobosra, aki egy gyerekeknek szóló koncerten kísérte a zenekart? Nagyjából hasonló elkötelezettséggel püföli hangszerét Trevor DeSchryve is. A Dread The Low egyenesen úgy hangzik, mint bármelyik dobos oktatóvideó a Youtube-on; halljuk ugyan a dalt, de az ütősökön kívül nem igazán lehet másra odafigyelni, így az amúgy vontatottnak ható daloknak is lesz egyfajta nyugodt dinamizmusa.

Az elektromos betétekkel sem tréfáltak; a Garden Of Echoes olyan tökösen nyit, hogy egy beöltözős new wave buli lejátszási listáján is elférne. Az ügyesen kevert atmoszferikus hangzások pedig még karcosabbá teszik a Silence In The Snow jégkristályait.

Az album a maga melankolikus hangzásával, tiszta női énekével, és sötét dalszövegeivel helyenként kifejezetten gótikus hatást kelt. Ha az In The Darknak alávágnánk egy jó kis doomos riffet meg torzítást, már kapnám is fel a fekete fűzős tüllruhámat és szaladnék a helyi temetőbe szomorúan nézni egy vörös rózsát.

Az együttes hangzása nagyon erősen Cyn M. lebegtetett, el-elcsukló énekhangján nyugszik; mintha az ének és a dobok duóját kísérné csak az összes többi hangszer. Tehát az, hogy az ő énekhangja tetszik-e vagy sem, erősen rányomja a bélyegét az albumról alkotott véleményünkre. Számomra például egy idő után egyhangúnak hatott; itt érkezett segítségemre az indokolatlanul tökös ütősszekció, és a jól komponált elektronikus témák.

Mindent egybevetve egy bár kissé egyhangú, de ihletetten összeállított, profin feljátszott albumot kaptunk a Silence In The Snow-tól. Nem fogja mindenki élvezni, de aki legalább zeneileg szeretne valami hűvöset bevinni a szervezetében ebben a pokoli időben, az mindenképp próbálja meg ezt a lemezt. Meg talán egy sört.

8/10

silenceinthesnow3_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3114982586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.