IMPERIUM DEKADENZ - When We Are Forgotten (2019)

2019. augusztus 09. - Kovenant

id_cover.jpg

Van, amikor teljesen váratlanul futunk bele egy lemezbe, melytől semmit nem vártunk különösebben, aztán azon kapjuk magunkat, hogy napokig ezt pörgetjük, a dallamok nem mennek ki a fejünkből és szépen lassan beszippant minket az adott banda zenei atmoszférája és világa, olyannyira, hogy egy ideig nem vagyunk hajlandóak mást hallgatni. Nos, pontosan így jártam a német Imperium Dekadenz hatodik soralbumával, mely a Napalm Records gondozásában fog megjelenni augusztus 30-án "When We Are Forgotten" címmel.

Szilárd véleményem az, hogy az egész metalszíntéren belül a black metal, illetve az abból kinövő stílusok nyújtják a legnagyobb alkotói szabadságot és rugalmasságot, illetve innen várhatóak a legizgalmasabb produkciók is. A core trend, mely szépen termelte ki magából az érdekesebbnél érdekesebb színtereket, bemerevedett saját keretei közé és nagyon kellene vakarnom a fejem, ha olyan egyéb szcénát kéne megemlítenem, mely érdemben tudott újat mutatni az elmúlt akárcsak egy évtizedben. 

Tulajdonképpen a teljes metalmezőny húsz, de leginkább harminc évvel ezelőtti zenéket recirkulál és lassan mindent kezd beborítani a retrohullám gőzölgő, testmeleg trágyája. Legyen az régisulis death vagy éppen thrash, tradicionális heavy metal vagy éppen hatvanöt éves, örökifjú plasztikmúmiák által játszott ízig-vérig hard rock (szex, drogok és Cavinton, bébiii!), minden olyan, mintha valahol 1986 körül járnánk és mindig ugyanazt az évet élnénk, akárcsak az Idétlen időkig című klasszikus amerikai vígjátékban.   

Természetesen a black metal jó része is múltidézés, mégpedig a kora-kilencvenes évek norvég történéseinek újrajátszásaként lehet felfogni a színtér zenekarainak többségét. De a maradék bizony a legkreatívabb zenéket hozza ki sorra, elég ehhez a Borknagar, az Enslaved vagy akár a teljes post-black metal szcéna sikerültebb albumait felhozni.

A 2004-ben megalakult német duó, az Imperium Dekadenz rendkívül érdekesen vegyíti a tradicionális feketefémet a különböző újabb hatásokkal. A post-black metal tipikusan érzelmesebb, álmodozósabb, akkordbontogatós dolgai ugyanúgy helyet kapnak dalaikban, mint a '80-as évek gót/post-punk dallamfordulatai. Mindez egy kifejezetten fogós, változatos és szinte elsőre megjegyezhető szerzeményekkel teli albumot eredményezett, melyben külön kerestem a hibát, de nem igazán találtam (egyet-kettőt mégis sikerült, erről lentebb).

A németek legfőbb erőssége a dallamérzékenység és az atmoszférateremtés képessége. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy egy-egy finom modulációval, hangnemváltással mennyire meg tudják bolondítani a lebegős, elszállós dalokat. Erre a legjobb példa pont a zárótétel, a Frozen In Time, melynek hallatán szintén eszünkbe juthatnak a '80-as évek közepének brit post-punk csapatai (New Model Army, Siouxsie And The Banshees, de akár még a The Cure is).

Hasonlóan zseniális a Transcendence is, ennek során is igazi utazásban lehet részünk, szépen felülhetünk a tempó és a melódiák hátára, rájuk bízhatjuk magunkat nyugodtan.  A nyitó darab, a címadó When We Are Forgotten tökéletesen adja vissza a korong mondanivalóját: bármit is tehetünk és erőlködhetünk, elkerülhetetlen sorsunk a feledés és ebben egyek vagyunk mindannyian, érhettünk is el bármit az életben, tölthettünk be bármilyen általunk fontosnak és jelentősnek tartott pozíciót vagy szerepet, a távozásunkat követő pár év után már csak távoli, halvány emlék leszünk, még legközelebbi hozzátartozóink számára is.

A My Solace I (Choirs Of Solitude) álmodozós, atmoszferikus darab, míg a Bis Ich Bin már tremolós black metal tekerés, de itt is a dallamoké a főszerep. Az Absenz Elysium tőrőlmetszett post-black nóta, melynek a végén ismét bekúszik a tiszta ének, akárcsak a fentebb említett címadóban. Ez lehet talán a németek számára a továbblépés iránya, mert kár veszni hagyni egy ilyen kellemes orgánumot és bizony a korong melódiái már megkívánják a tiszta dallamvezetést.  

Két hazai együttes is eszembe jutott a "When We Are Forgotten" hallgatása közben: az egyik a miskolci Svoid (lemezkritika ITT), mely hasonló módon ötvözi a károgós black vokált a '80-as évek post-punkjával, míg a Sear Bliss (lemezkritika ITT) az utaztatós post-black kapcsán ugrott be, főleg a címadó szerzemény okán. Az Imperium Dekadenz olyan, mintha a két magyar bandát gyúrták volna össze, nyakon öntve egy kis norvég hagyománytisztelettel.

Iszonyatos és meglehetősen alattomos módon képes behúzni a németek lemeze: olyan ragadós, ködös, hideg, de mégis lenyűgözően szép és nyugtató atmoszférával bír, hogy nehéz szabadulni tőle. Visszatérve a bevezetőben említett két apró hibára: a remegő hangon előadott szövegmondás célja az érzelmek felkavarása, az epikus hangulat megteremtése, de oly mértékben vált ez már elcsépeltté, hogy feleslegesnek látom az erőltetését (szerencsére a németek sem viszik túlzásba).

A másik a játékhossz: tizenegy tétel egy órában elbeszélve, ráadásul ebből három rövid instrumentális átkötés (szenzációsak egyébként, sokat dobnak a változatosságon), szóval készüljünk fel a hét-nyolcperces elborulásokra. Ez sokszor elröppen, sokszor azonban túlnyújtottnak, repetitívnek bizonyul. De ez valóban hangulat- és állapotfüggő dolog, egyébként év végi toplistás anyag, vastagon.

9,5/10 

imperium_dekadenzt_void_revelations.jpg

Fotó: Void Revelations

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9715001948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.