THIS GIFT IS A CURSE - A Throne Of Ash (2019)

2019. augusztus 10. - Kovenant

451345.jpg

A művészettel kapcsolatosan az egyik legnagyobb félreértés az, hogy szépnek kell lennie: az a jó művészet, ha szép a dallam, a festmény, kellemes stílusú és megfelelően érdekes a történet, szép emberek játszanak szép tájak előtt egy izgalmas filmben, azaz komfortérzetünk maximálisan kielégítésre kerül, tulajdonképpen első látásra-hallásra belecsusszanunk kényelmes képzeletbeli karosszékünkbe és üdítővel meg ropival a kezünkben élvezhetjük az élveznivalót. 

Természetesen ez koránt sincs így. A művészet akkor is lehet csodálatos, ha témája és ábrázolásmódja undorító, elgondolkodtató, ocsmány, felháborító, megrendítő és legszívesebben kifutnánk a világból, ha találkozunk vele. A művészet célja ugyanis az érzelmi azonosulás, illetve az alkotó szempontjainak és látásmódjának minél értőbb befogadása, a befogadó világképének megingatása vagy akár megerősítése olyan eszközökkel, melyek esztétikailag tökéletesen megfelelnek a fenti céloknak, olcsó hatáskeltés és giccs használata nélkül.

A metal, mint eleve extrém stílus, sokak számára egész egyszerűen befogadhatatlan: mit mondjuk akkor a metal extrém válfajairól? A svéd This Gift Is A Curse a rockzene egy olyan szélsőséges ágát műveli, mely próbára teszi a legharcedzettebb és legelkötelezettebb metalrajongókat is, de kétségtelen, hogy mindezt rendkívül magas és egységes színvonalon teszi.

Ha körvonalazni szeretnénk a csapat zenei világát, akkor talán blackened sludge metalként írhatnánk körbe azt: én jókat szoktam röhögni az elsősorban az angolszász szaksajtóban időről időre felbukkanó stílusdefiníciókon, de most tényleg találó az elnevezés. A hardcore, az okkult, avantgárd black és az ultrasúlyos, szinte drone-os sludge metal keveréke ez az istentelen, földtől elrugaszkodott zajmassza, mely azonban meglepő módon mégsem kelt azonnali fejfájást és heveny hányingert a hallgatójában.

A svéd banda 2008 végén alakult meg és a június 14-én a Season Of Mist gondozásában napvilágot látott "A Throne Of Ash" immár a harmadik soralbumuk, de visszahallgatva az előző anyagaikat, azok - finoman szólva - a fasorban sincsenek ahhoz az eszement, mégis kontrollált szónikus agresszióhoz képest, melyet a jelen recenzió tárgya nyújt még a legmelankolikusabb pillanataiban is.

Már a furcsa, ipari jellegű, vészjósló instrumentális bevezető megadja az alaphangot, de ami az azt követő háromnegyed órában vár ránk, arra még a hasonló vizeken evező, de sokkal atmoszferikusabb Deathspell Omega (lemezkritika ITT) folyamatos, napokig tartó hallgatása sem fog felkészíteni. A Blood Is My Harvest elképesztően sűrű, blastbeatekkel teli tempója gyakorlatilag ránk rúgja az ajtót és ugyanazzal a mozdulattal gyomorba is talál.

A szövegvilág olyan, mintha valamiféle posztmodern lovecraftiánus rémálomba csöppentünk volna, amolyan True Detective első évad jelleggel. Kiégett, fekete csillagok, lesben álló vagy régen halott ősi istenek, fekete lyukak mélyén megbúvó kozmikus entitások, az asztrális síkon közeledő dimenzión túli lények mind itt vannak és a This Gift Is A Curse a lemez játékideje alatt el is képes velünk hitetni, hogy a veszély valós, a realitás mögött vagy azon túl olyan borzalmak várnak ránk, melyek létezéséről csak ködös fogalmaink lehetnek.

Amíg azonban a Deathspell Omega zenéjének alapeleme a doom, a málházós, komor riffek, itt ennek nyomát sem találjuk, egyedül talán a Monuments For Dead Gods hoz ilyen jellegű hangulatot. Ez a tétel és a kicsit később következő In Your Black Halo - Wormwood Star kettős a korong kulcsdalai: érdemes külön olvasni a dalszövegeket is, mert régen találkoztam ennyire költői jellegű, mégis elképesztően sejtelmes és elgondolkodtató megközelítéssel.  

Jonas A. Holmberg énekes véresre üvölti a torkát, gyakran szinte kiköpi az arcunkba a sorokat: jellegzetes hardcore vokálja éles ellentétben áll a gyakran disszonáns riffekre és eszement blastbeatekre épülő black metal alapozással. Johan Nordlund dobos pedig a lelkét is kiüti: komolyan, gyakran nem hittem el, hogy egy ember produkcióját hallgatom, mert mintha egy nyolckarú polip ült volna a dobok mögött. Egész egyszerűen elképesztő a teljesítménye: mintha egy szerves, de mégis kibernetikus alapú éjsötét gépezet pulzálna, mormogna és dolgozna fáradhatatlanul a számokban.

A korong hatása valóban a dalszövegek ismeretében vagy párhuzamos olvasásával üt nagyot: valami olyan ember nélküli vagy emberen túli dimenzió, olyan kozmikus távolságok és időtávok nyílnak meg előttünk, melyek kétség kívül elgondolkodtatóak. A zene pedig ehhez tökéletesen passzol: mintha nem is emberek, hanem egy távoli galaktikában élő, metántengerben úszkáló, háromfejű fejlábúak írták volna az album dalait.

A záró, nyolcperces Wormwood Star számomra az album csúcspillanata: létrejön a klimax, a konklúzió, az asztrális síkon történő átlényegülés, az ősi isteneknek való behódolás után az új, valódi létforma elnyerése, mindez pedig elképesztő atmoszférával megtámogatva. Tökéletes befejezése egy szélsőségesen megosztó lemeznek: de ahogy nem eszünk minden nap kétszer pekingi kacsát vagy konfitált marhapofát, úgy a This Gift Is A Curse is rendszeres fogyasztásra alkalmatlan.

Ahogy a hangulatunk vagy kedvünk megkívánja, érdemes elővenni, de energiát, feltöltődést ugyanúgy nem várhatunk a svédektől, mint Picasso Guernica című festményétől. Az "A Throne Of Ash" célja nem ez: de hogy pontosan mi, azt minden zenehallgatónak magában kell eldöntenie.     

9/10

this_gift_is_a_curse_magnus_ewald_1.jpg

Fotó: Magnus Ewald

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7215003878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.