ONTBORG - Within The Depths Of Oblivion (2019)

2019. augusztus 11. - Kovenant

ontborg_2019_within_the_depths_of_oblivion.jpg

Bevallom, a metalszíntéren belül az egyik kedvenc földrajzi területem Skandinávia: fogalmam sincs, hogy mitől és miért, de a svédek, dánok, norvégok, finnek és izlandiak számarányukhoz képest elképesztő mértékben termelik ki magukból a jobbnál jobb bandákat, illetve élen járnak magának a metalzenének a fejlesztésében is. Black metal, death metal, melo-death, klasszikus power metal, post-metal: szinte mindnek a létrejöttéhez közük volt így vagy úgy. A dallamos death metal pedig ezen belül is mindig az egyik favoritom volt, főleg a szcéna aranyéveiben.

Amikor az olaszországi Ontborg csapat debütalbumához kerestem információkat, elcsodálkoztam a tagok nevén. Tőrőlmetszett német hangzásúak voltak, aztán szépen rájöttem, hogy a szinte teljesen német többségű Dél-Tirolban él és működik a zenekar, mely területet az I. világháborút követően csatoltak Olaszországhoz. A banda a dallamos death metal stílusában alkot és 2017-ben alakultak meg a korábbi Voices Of Decay romjain. 

A "Within The Depths Of Oblivion" május 24-én jelent meg szerzői kiadásban. Ez is egyike azon együtteseknek és lemezeknek, melyek bőven beférnének bármely közepes, de akár nagyobb európai metalistálló kiadványai közé, mert mind hangzásban, mind pedig tartalomban simán hozzák az átlagot, sőt, ha az utóbbi évek termését nézem, akkor egyértelműen meg is haladják sok, korábban neves, mára gagyi pénzcsináló gépezetté süllyedt kiadó megjelenéseit. 

Bár magukat dallamos death metalnak aposztrofálják, valahogy mégsem érzem az Ontborgot a göteborgi melo-death színtér egyenesági örökösének. A dél-tiroli brigád esztétikája és zenéje sokkal közelebb áll a klasszikus svéd death metalhoz, amúgy Dismember és Entombed módjára. Való igaz, hogy ezen említett zenekaroknál némileg dallamosabbak (sőt, néha a tremolós északi black metal megoldásait is becsempészik a dalaikba, lásd a The Long Awaited Winter és a Snow Of Lethe című tételeket), de ha végigpörgetjük a korongot, nem hiszem, hogy bárkinek az In Flames vagy a Soilwork slágeres fogóssága jutna az eszébe.

Ha valahová be kéne lőnöm a csapatot, akkor a német Nailed To Obscurity jutna az eszembe, habár az doom/death vonalon mozog. Mégis, a komorság, az epikusság és a szikár riffelés okán egyértelműen hasonló az atmoszféra, habár a németek ötletesebbek és bátran mernek néha egy kicsit kísérletezni is a stílus adott keretein belül. 

Nos, a nyitó Living Is A Torture bika módra megdörren és egy az egyben hozza a stockholmi Sunlight Stúdió hangzását, azaz a '90-es évek legelejének régisulis svéd death metalját. Az ezt követő címadó tétel pedig behozza az egész lemez sorvezetőként szolgáló modelljét. A dallamos death metalból ismert refréneket blackesen tremolós riffek, illetve a verzékben uralkodó old school halálfém kíséri. 

Külön érdemes kiemelni az album hangzását. A felvételért, keverésért és maszterelésért egy személyben Lukas Flarer énekes-gitáros felel és nagyon korrekt munkát végzett. Tisztán, kiegyensúlyozottan, nagyon szépen szól minden, tényleg jó hallgatni, mert a megszólalás nagyban segíti az anyag befogadását.

Nos, a tíztételes, ötvenperces korong döntő része középtempós vagy annál kicsit lassabb döngölés. Ahogy haladunk előre, szépen bólogatunk-bólogatunk, csak lassan bekúszik valami kényelmetlen érzés: természetesen nem lehet számon kérni stílusdefiniáló zsenialitást egy két éve létező banda debütalbumán (erre is akad példa, azokat örök klasszikusnak nevezzük), de bennem mindig felbukkan a kisördög, ha hasonló produkciót hallok.

Manapság már alig lehet megkülönböztetni az igényes szerzői kiadásokat és csináld-magad, házistúdiós lemezeket az úgynevezett rendes kiadós anyagoktól. Ha egy bandának van elég pénze, akkor saját maga is el tudja érni mindazon külsőségbeli színvonalat, melynek meghaladása pár évtizeddel ezelőtt még lehetetlenségnek tűnt fel. Ha a kezünkbe vesszük ezeket a kiadványokat, semmi sem utal arra, hogy kvázi-hobbibandák produkcióját látjuk. De aztán természetesen a belső tartalomra, a lényegre, azaz magára a zenére kerül a sor és ott elválik a tüdő a májtól.

Említettem a fentiekben, hogy az Ontborg kapcsán senki sem hozná fel példaként az In Flames vagy a Soilwork slágerességét. Nos, ennek az oka pusztán és egyszerűen az, hogy bármennyire profi is a dél-tiroli banda előadásmódja, megszólalása, a CD-borító, maguk a dalok sajnos nem különösképpen emlékezetesek. Jól játsszák el a nótákat, de nincs itt sajnos semmi olyan, amit ne hallottunk már több tucat zenekar előadásmódjában sokkal érdekesebben vagy izgalmasabban.

Még talán az A Storm Breaks The Silence című szám az, ahol sikerül elérni a melo-death fordulatait és dallamáradását. Sorra érkeznek és gördülnek elő a hagyományos, átlagos riffekre és darálásokra épülő tételek, de ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor sem tudnám ezeket a nótákat különválasztani vagy memorizálni. Rendben vannak, nincs gond velük, de sajnos az eredetiség a hiányával tüntet.

Alapvetően semmi gond nincs tehát az Ontborg produkciójával: teljesen hitelesen, profin és látható-hallható elkötelezettséggel játsszák ezt a kissé szikár, régisulisabb zenét a dél-tiroliak, de ahhoz, hogy kitűnjenek ennek a mikro-színtérnek a több száz vagy ezer hasonló bandájának tengeréből, bizony sokkal több kellene. Pontosan az, amit nem lehet megtanulni: az eredetiség.  

7,5/10

ontborg.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5415004996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.