Egy-két hónappal ezelőtt a chilei Australis Records szépen összeválogatott promópakkjával csengetett be hozzám a postás, melyből az Endimion korongjáról már sikerült is beszuszakolnom egyéb teendőim közé egy kritikát, mely ITT olvasható. Most a teljesen más vonalon mozgó, de hasonlóan mélyen underground Putrid Coffin kerül sorra, mely Santiago városában működik és amolyan ízig-vérig korhadt, rothadó death-thrash egyveleget tol, meglehetős lelkesedéssel.
Értem én, hogy a mű beszéljen az alkotójáról, kinek személye önmagában érdektelen, de 2019-ben azért az már komolyan bosszantó tud lenni, ha egész egyszerűen semmi, nulla, azaz zéró nyoma sincs egy zenekarnak a világhálón. Mivel a CD-k amúgy pőrén érkeztek a csomagban, mindenféle kiadói háttéranyag nélkül, nekiálltam bogarászni némi információt a chilei csapatról, de az egy szem Metal-Archives bejegyzésen kívül sajnos érdemi adatot nem sikerült felhajtanom.
Nos, a zajbrigád 2010-ben alakult meg, majd páréves átmeneti hibernáció után 2014-ben ébredt fel ismét, hogy a világ nagy örömére ránk szabadítsa a nyolcvanas második felében és a kilencvenes évek elején virágkorát élő kaotikus, régisulis death-thrash reszelését. 2016-ban májusában szerzői kiadásban jelentették meg "Under The Cemetery" című bemutatkozó albumukat, melyet aztán idén karolt fel az Australis Records és kapott nemzetközi terjesztést. Ha jól vettem ki a YouTube videói közül, akkor idén előálltak egy EP-vel is, de ahhoz még nem sikerült eljutnom.
Ígérem, tényleg utoljára mondom el, mert nem akarok úgy járni, mint a viccbeli vénember, aki állandóan ugyanazt hajtogatja mindenre és csak keseregni meg morgolódni tud, így menve családja agyára, de: az a tény, hogy 2016-ban megjelenik egy olyan lemez, mely simán kijöhetett volna 1986-ban, majd 2019-ben írok róla és simán, hézag nélkül befér az idei albumok közé, mert harmincöt vagy három év alatt sem változott semmi a metalban, az mindennél szomorúbb látleletét adja a rockzene mai állapotának.
Ez egész egyszerűen képtelenség: tényleg ennyire befagyott az egész metalszíntér, illetve a rajongók ízlése? Hogyan lehetséges az, hogy kortárs produkcióként lehet kijönni harmincöt-negyven évvel ezelőtti korízlést tükröző anyagokkal? Ez teljesen egyedülálló jelenség, hirtelen nem is tudnék felsorolni olyan művészeti ágat, melyben ennyire leállt volna a fejlődés. Nem árulok el nagy titkot, meg már a bevezetőből is kiderült, hogy a Putrid Coffin tagjai is egy zárt hagyományőrző szakkörben élnek, azaz tudatosan tekerik vissza az idő kerekét, hogy olyan 1988 környékén horgonyozzanak le és vessék bele magukat a tradíciók ápolásába.
A chilei csapat zenéje alapvetően régisulis death metal, thrashes ízekkel megspékelve. Néhány dalban hol ez, hol az a stílushatás érvényesül jobban, de igazából felesleges sebészszikével élve boncolni a dalokat, mert rendkívül egységes megszólalású és hangulatú az egész anyag. Igen rövid korongról van szó: hét tétel alig több, mint félórában előadva, de igazából többszöri meghallgatás után rájöttem, hogy a dél-amerikaiak pontosan belőtték a játékidőt, mert azért igencsak hasonló és tömény darálások sorakoznak itt szépen.
Legyen igazi szélvészgyors thrashes tekerésről (Flesh Hunter) vagy éppen megfontoltabb deathes zúzásról szó, egyformán minőségi a végeredmény. A krónikus információhiányból kifolyólag (a tagoknak még a neve sem publikus) csak posztokra tudok hivatkozni: az énekes igazi, kriptából feltörő hörgését és acsarkodását néhány dramaturgiailag indokolt helyen sikolyokkal színesíti, de teljesen korhű az előadásmódja.
Bitangul szól az anyag, azaz szerencsére nincs szó arról, hogy még a borzalmas garázshangzás reprodukálását is magára akarta vállalni a zenekar. Nem, ez egy komolyan, egészségesen és kiegyensúlyozottan megdörrenő cucc, az énekre kellő visszhang is van keverve, hogy egy kicsit a temetői fejfák és névtelen koporsók közötti visszaverődő szellemnyekergés atmoszférája is megidézhető legyen.
Egyetlen feltűnő hiányosságot észleltem az albumon, mégpedig a szólók hiányát. Ez a stílus szinte megköveteli az űrbéli, eszement, de mégis fifikás tekerések meglétét: kapásból tucatszámra tudnánk sorolni bármelyik hasonszőrű '80-as évekbeli banda albumát, mégis álljon itt csak egy, melyet rendre előhozok, mégpedig a dán Artillery 1985-ös "Fear Of Tomorrow" című örök klasszikusa. Nos, az ilyen jellegű szólók óriásit tudnának dobni a chileiek korongján is, de ilyesmit nem találunk, illetve ami van, az nem igazán éri el azt a színvonalat, amit pedig illene.
Szerintem mindenki képben van már az "Under The Cemetery" produkciójával kapcsolatban. A fenti pozitívumok után az egyetlen, lényegi problémára is rá kell térnünk: ezt a lemezt már körülbelül kétezer ötszázszor hallhattuk az elmúlt harmincöt évben.
Minden klassz, jól teljesítenek a zenészek és az énekes, szép a CD kiállítása, bitang a hangzás, rendben vannak a dalok is, csak éppen kreativitásnak még a nyomát sem találjuk. Totálisan derivatív anyag, melynek létjogosultsága nem hogy megkérdőjelezhető, hanem egész egyszerűen nincs. Ez nem több (de nem is kevesebb), mint egy vérprofi tribute-anyag, amolyan igazi szerelemprojekt, de önálló produkcióként nem hiszem, hogy megállná a helyét. De időnként azért igen kellemes hallgatnivaló, ez kétségtelen.
6,5/10
