Mindig érdemes és érdekes végigbogarászni a kiadók által küldött információs-promóciós szöveget egy-egy új album kapcsán, de különösen hasznos ez egy frissen megalakult, vadonatúj banda esetében. A nemzetközi (svéd-amerikai) tagsággal felálló NorthTale az euro-power legújabb üdvöskéje és a bemutatkozásukban egészen hajmeresztő dologgal jönnek elő.
Mindig mondani kell valami frappánsat, amivel karakteresen el lehet magyarázni, hogy miért is csináljuk azt, amit éppen csinálunk és mi különböztet meg minket a számtalan pályatárstól. Nos, a NorthTale tételmondata így hangzik: "Vissza szeretnénk hozni a power metal csodálatos aranyéveit! Mint a '90-es évek végén, amikor a Stratovarius, a Helloween és a Hammerfall és minden ilyen csapat a karrierje csúcsán állt!"
Nos, írjuk ezt a kijelentést a bandatagok fiatal korának számlájára, de jómagam pontosan emlékszem azokra az időkre és finoman szólva azok az évek korántsem a metal (vagy a power metal) aranyéveiként vonulnak be a rocktörténelembe. Pontosan fordított a helyzet: a metal akkoriban élte meg azt az iszonyatos visszaesést, melyből már sosem volt képes visszakapaszkodni. A Helloween tetszhalott állapotban leledzett végig a '90-es években, karrierjük csúcsa pedig a '80-as évek második fele volt, az indulásukat követő négy-öt-hat év a klasszikus albumaikkal.
Az egész metal aranyérája a nyolcvanas évekre esett mind népszerűség, mind pedig a minőségi, kreatív, stílusteremtő zenék mennyiségének tekintetében. A NorthTale által emlegetett euro-power második hullámához tartozó bandák (a finn Stratovarius, a svéd Hammerfall, az olasz Rhapsody, stb.) valóban akkor robbantak be, azaz a '90-es évek második felében, de ők már akkor is csak megidézni akartak valamit és tisztelegni szándékoztak valami (azaz a '80-as évek második felében létrejött és csúcsra futott stílus) előtt.
Na most, a NorthTale egy kópia kópiáját szeretné létrehozni, hiszen egyértelműen ezekre a második hullámos zenekarokra hivatkozik hatásként és példaként. Egy középkori, csodaszép iniciálékkal díszített kódex fénymásolatának fénymásolata pedig bizony már elmosódott, gyakran olvashatatlan, de az eredetihez tulajdonképpen semmi köze. Nem állítom, hogy ez az analógia teljes mértékben ráillik a NorthTale produkciójára, csak éppen ők egy húsz évvel ezelőtti trendet akarnak recirkulálni, mely pedig egy másik időszakot recirkulált több-kevesebb sikerrel.
A NorthTale nemzetközi együttműködés eredménye: Bill Hudson amerikai gitáros (Circle II Circle, I Am Morbid, Dirkschneider, U.D.O., stb.), Christian Eriksson énekes (Twilight Force), Patrick Johansson dobos (Yngwie Malmsteen), Mikael Planefeldt basszusgitáros (Streamline) és Jimmy Pitts billentyűs állt össze 2017-ben, hogy hamisítatlan euro-power metallal lépjenek ki a nagyérdemű elé. A Nuclear Blast kiadó gyorsan le is szerződtette a szupergorupot és augusztus 2-án meg is jelent a "Welcome To Paradise" című debütalbumuk.
Az már az első hangok megdörrenésénél hallatszik, hogy itt valóban kiváló zenészek jöttek össze és játszanak az albumon. Jól is szól a korong, nem világbajnok stúdióprodukció, de gond nincs vele, arányosan, egyensúlyban szól minden, habár én a dobokat kicsit előrekevertnek, a cineket pedig kissé élesnek, sprődnek érzem, de ez már egyéni szocprobléma.
A zenei tartalom tulajdonképpen leírható akképp, hogy a meglepően korrekt hangszeres részek mellett legfeljebb átlagosnak mondható verze és refréntémákat kapunk. Az énektől sem estem hanyatt: Christian Eriksson hangját mintha egy euro-power boszorkánykonyhában kísérletezték ki, hogy egyesítse minden vokalista manírját, aki valaha a színtéren tevékenykedett. Ennek ellenére a frontember néhány dalban hallhatóan küszködik a magasakkal, illetve a középtartományban már erejét veszti a hangja.
De nem is ez a legfőbb probléma, hanem egész egyszerűen az, hogy semmi olyasmit nem hallunk itt, ami az egyediség, az egyéniség vagy a kreativitás legapróbb szikráját, leghalványabb jelét is tartalmazná. Ahogy elkezdődik egy énektéma, azonnal tudjuk folytatni: mintha a '40-es/'50-es évek szovjet időkbeli kommunista indulóit hallgatnánk (bár azokat világbajnok komolyzenei komponisták írták, így még ma is érdekesek).
Ha azonban a hangszerekre kerül a sor, akkor bizony izgalmasra fordulnak a dolgok: Bill Hudson elképesztően tekeri a gitárját, ráadásul ötletesen és dalcentrikus módra. Hol Malmsteen-féle neoklasszikus virgázásokat kapunk, hol meg a prog-metal agyasabb dolgai köszönnek vissza a szólóiban. A legjobb pillanatok azok, amikor Jimmy Pitts billentyűssel párbajoznak: ezért önmagában érdemes meghallgatni a korongot, mert tényleg élvezetes a dolog, mintegy új életre kelnek a dalok.
Csak aztán megint visszatér az énektéma és visszapottyanunk az édes-mézes, vattacukrosan giccses és ezerszer hallott refrének világába. Tizenhárom nóta sorakozik itt ötvenhárom percben, ami bizony ebben a stílusban brutálisan sok, hiába találunk két zongorás-romantikus-heorikus balladát is közöttük. Én őszintén szólva képtelen vagyok többszöri meghallgatás után akárcsak egy konkrét dalra is visszaemlékezni: nem ragadt meg egy dallam sem a fejemben, összemosódik az egész.
Mindig jegyzetelni szoktam a lemezhallgatás közben, így csak emiatt tudom, hogy a Higher, a Follow Me, a Shape Your Reality és a Bring Down The Mountain nótákat emeltem ki kiváló és izgalmas instrumentális részeik és megoldásaik miatt. A NorthTale - úgy érzem - túlságosan biztosra akart menni és gyakorlatilag robotpilóta üzemmódban írta meg a dalait, semmiféle kockázatot sem vállalva. Nem rajongok a Sabatonért, de ha összehasonlítom ezt a produkciót a svéd újgenerációs csatametalosokkal, akkor bizony azt kell mondjam, hogy Joakim Brodénék kenterbe verik a NorthTale debütalbumát és dalait, mert abszolút saját hangon képesek slágereket írni: ettől a "Welcome To Paradise" fényévekre van. Nos, idejük bőven van Bill Hudsonéknak, de én nem érzem a potenciált a projektben: remélem, alaposan rám fognak cáfolni.
6/10
Fotó: Marcelo Vasco
