Nem igazán érdekel különösebben az a promóciós felhajtás, melyet egy-egy kiadó tud csapni egy ígéretesnek tűnő vagy éppen annak beállított friss banda kapcsán és hát a különböző névtelen tagjait ijesztő maszkok mögé rejtő misztikus csapatokkal is tele van már a padlás. Ez talán tíz-tizenöt éve még érdekes és menő dolognak számított, de amikor már Kelet-Turkesztánban is vasálarcban lépnek fel a feltörekvő metalbrigádok, akkor már érezni lehet, hogy az ötlet kissé megfáradt.
Az Indie Recordings szeptember 6-án jelenteti meg a norvég The New Death Cult azonos című debütalbumát és hát ez a nagy rejtelmesség, mely mögé az együttes bújt, kevéssé fogott meg. Az őrült médiazajban az előzetes kislemezdalok is elmentek mellettem, de mivel egy recenzió megírásához legalább négyszer-ötször végig kell hallgatnia egy adott korongot mindenkinek, aki becsületes módon akarja kifejteni a véleményét a produkcióról, így nyakig beleástam magam a skandinávok anyagába és eddig számomra ez az év eddigi egyik legnagyobb meglepetése.
Nem kell nagy szakismeret hozzá, hogy a banda promóképe láttán azonnal a Ghost ugorjon be és automatikusan asszociáljunk az okkult rock/doom/black muzsikára. Nos, ezzel akkora öngólt rúgnánk, mint a ház. Ahogy elkezdett pörögni a lejátszómban a korong (na jó, a fájlok), konkrétan meg kellett néznem, hogy jó lemezt indítottam-e el. A The New Death Cult zenéjének ugyanis köze sincs se a Ghosthoz, de sem a metalhoz, sokkal inkább progresszív, stoner, indie vagy egyszerűen csak modern hard rock, de mindegy is, mert hihetetlenül finom, mégis azonnali bólogatásra késztető dalok ezek, melyek telis-tele vannak dallamokkal.
Még az első tételként kihozott Light Spills Over a legkarcosabb nóta az albumon: erőteljes, ritmusközpontú darab, beúsznak a prog-rock elemek és szépen beindítja a félórás utazást. A rákövetkező Zeitgeist hasonló szellemben fogant, de számomra az igazi áttörést a harmadik szerzemény, az egészen zseniális True Eyes hozta meg. Itt bekattant nálam valami és innentől kezdve teljesen lazán és mindenféle analitikus kényszer nélkül egyszerűen elkezdtem élvezni a norvégok zenéjét.
Remélem, még emlékszünk azokra a brit bandákra, melyek a kétezres évek elején-közepén uralták a szigetországi slágerlistákat: a Biffy Clyro, a Muse, a Snow Patrol és társaik alapvetően a gitárokra épülő, de mégiscsak slágeres nótáiknál ugyan a The New Death Cult egyrészt komplexebb, progosabb, másrészt karcosabb produkcióval állt elő, de mégis ott van zenéjükben ez a brit alter-rock vonal. Emellett érdemes még megemlíteni a '80-as évek pop-rockjának dallamvilágát is (lásd a Home című körbejárósabb, összetettebb tételt), illetve a késői korszakos, már Waters-nélküli Pink Floyd dolgait is (a záró Edel kiváló példa erre).
Hasonlóan fülbemászó refrénnel bír a The War című darab is, melybe azért belecsúszik néha egy-egy brutálisabb átkötés is. Hallhatóan ez lehetett a recept a The New Death Cult számára: a kétezres évekbeli brit gitárrock zseniális dallamai alá erősen ritmizált, bedurvított gitárral megtámogatott verzéket pakolni. De ha ebből valaki azt szűrné le, hogy itt valami erőlködős stílushibrid készült egy marketingcsapat boszorkánykonyhájában, akkor ismét nagyot tévedne.
Valami elképesztően organikusan, könnyedén követik egymást a jobbnál jobb dalok: átlagosan három és fél perces, gyors, egy jobb és szebb korban teljesen rádióbarátnak számító, totális slágerpotenciállal bíró szerzemények ezek és kifejezetten pozitív, energiával feltöltő hatásuk van a hallgatóra.
Őszintén szólva olyan szinten nem érzem összhangban a zenei tartalmat a banda külső megjelenésével és a körítésként kiötlött promós szövegekkel ("az Androméda-galaxis külső övéből egy új fényforrás ébredt fel a sötét és végtelen külső űrben, stb. ..."), hogy azt sokkal inkább megtévesztőnek és a csapatot megakasztónak gondolom. Hiába dallamos és kifejezetten szerethető a korong, ha a maszkos-félelmetes fotók egész egyszerűen elriasztják az arra talán fogékony hallgatókat.
Szóval senkit ne tévesszen meg a marketing-körítés: ez egy kifejezetten igényes, melodikus, de mégis egyértelműen hard rock anyag, csak egy bajom van vele, mégpedig az, hogy nagyon rövid. Alig félórás (32 perces) az album, ráadásul ezek tényleg rövid, pörgős darabok, így nagyon gyorsan lefut a lemez és a végére valahogy egy kicsit vékonynak tűnik fel az egész. Sokszor pontosan a bő lére eresztett mondanivalót rovom fel a különböző bandáknál, azonban itt fordított a helyzet: egy picit lehetett volna több húst rakni a csontokra, azaz például a dalokba befért volna mindenhol egy szóló vagy talán még egy-két nótát is ide lehetett volna még pakolni.
De ettől függetlenül ez egy nagyon kellemes meglepetés volt, komolyan: egyáltalán nem erre számítottam és pontosan ezért is vágott mellbe ennyire. Nagyon jó érzés ilyen klasszikus rockzenét hallgatni a rengeteg - valljuk be - agyatlan, zeneietlen és lélektelen zúzás között. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire és meddig jutnak a norvégok ezzel a finom muzsikával.
9/10
