ABNORMALITY - Sociopathic Constructs (2019)

2019. augusztus 22. - Chloroform Girl

abnormality-sociocon-cv-3k_800.jpg

Egyfajta koca-death metalosként lehengerlő érzés volt számomra először végighallgatni az Abnormality legújabb, a Metal Blade Records gondozásában megjelent albumát. Bár mindig szerettem a különféle műfajokhoz kevert death elemeket, ilyen tisztaságban még nem voltam neki kitéve. Eddigi tapasztalataimhoz viszonyítva tehát nagyjából olyan élmény volt, mintha ecetes-sós chips helyett meginnék egy korsó sós ecetet. Forrón.

Az Abnormality korábban sem tipikusan könnyen emészthető műfajban utazott. Olyan nevekkel turnéztak közösen, mint a Napalm Death  vagy a Black Dahlia Murder, inspirációik között pedig többek között a Morbid Angelt említik. A Massachusetts-i kvintett a technikás death metal legbrutálisabb irányvonalát képviseli. Előző albumuk, a 2016-ban kiadott „Mechanisms Of Omniscience” sem lett épp altatódalok kollekciója, de a 2019 májusában megjelent Sociopathic Constructs” egyenesen könyörtelen.

A lemez hangulata egységes: kíméletlen, mélyre hangolt, pokoli zúzás. Az Abnormality nem a hallgató kedélyeinek megnyugtatását tűzte ki céljául; a szűk egy perces, atmoszferikus Aeternumon kívül mindegyik darab húst és csontokat összetörő daráló, de ez a szám is inkább csak a feszültség fokozása egy kiadós rémisztgetés előtt. Akár egy fekete-fehér képen egy színeshez képest, különböző árnyalatok persze itt is vannak, de nem lehet azzal vádolni őket, hogy nagyon megtörnék az összképet.

Határozottan izgalmas ritmusképletekkel dolgoznak például az A Seething Perversionban; az intrót megkísérő magasabb gitártémákkal a dal kifejezetten világos hangzásúnak tűnik egy pillanatra, de csak amíg a verze éjsötét hangörvénye le nem ránt minket a mélybe. Nem válik azonban unalmassá az elmebeteg zúzás, Jay Blaisdell technikás dobtémái, megzabolázhatatlan szólógitár futamok, illetve kérlelhetetlenül magukkal húzó groove-ok tartják fent a folyamatos izgalmat.

Összességében azonban a brutalitás uralja a korongot. A Kakistocracy egy egészen kíméletlen dobszétverés (igyekszem éretten viselkedni, és eltekinteni a felvetéstől, hogy a méltán hírhedt Kovbojok zenekar milyen dalt tudna egy ilyen cím köré kanyarítani). A Transmogrification Of The Echoborgs váltakozó tempójával is konstansan kegyetlen; aszfaltot feltépő basszustémák támogatják a villámlásszerű gitárszólót. Mallika Sundaramurthy orgánuma pedig valami egészen rendkívüli; hangja annyira mély, elemi, és energikus, hogy George „Corpsegrinder” Fisher is megveregethetné érte a hölgy vállát.

Nagyon az ujjam hegyén van, hogy Mallika vokálja férfiakat kenterbe verően jó, viszont nagyon nem szeretem az ilyen alapú differenciálást, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy az extrém metálban utazó nők sem. Mert a közbeszédben egy banda vagy „frontcsajos banda” vagy csak simán banda, mintha az, hogy történetesen a gyengébb nem képviselője tépi darabokra a dobhártyánkat és a lágy részeinket extrém vokállal, már önmagában egy minőségi jelző lenne. Holott ugyanabban a mezőnyben játszanak, amelyikben (túlnyomó többségben lévő) férfitársaik. Azonban mégis nagyon nehéz szó nélkül elmenni amellett, amikor egy hölgy torkából szaladnak fel ezek a mitológiai szörnyeket megszégyenítő vokálok. Hiszen, akár csak a sportban, itt is különböző adottsággal indul a két nem.

Lánykorom óta nagy tiszteletben tartom tehát a női extrém vokalistákat, de munkásságukat mindig úgy igyekeztem elbírálni, hogy női mivoltukat kivegyem az egyenletből. A kiemelkedő tehetségű „frontcsajokra” felnézek, mint példaképre, de nem hagyom, hogy zenéjük megkedvelésében a nemük közrejátsszon (kivéve, ha a kettő egyszerre történik meg, helló, Tatiana Shmaylyuk!). És kár is lenne itt erre koncentrálni, hiszen az Abnormality ennél jóval többet kínál.

Az „Azért hörög/kiabál, mert nem tud énekelni” klisén kívül talán az a leggyakoribb vád éri a morcosabb műfajok képviselőit, hogy „Nem lehet érteni a szöveget”. Nos, igaz. Viszont hadd hozzak fel egy másik, sokkal régebbre visszanyúló műfajt, melyet eredendően szövegkönyvvel lehet csak értelmezni: az operát. Szeretjük vagy sem ezt a művészeti formát, kétségkívül a zenei tápláléklánc csúcsán áll, ha a tehetség, az igényesség, és a produkciós érték szempontjából vizsgáljuk. Ezek után ez a vád már nem állja meg a helyét semelyik másik műfajjal szemben sem. Tessék hát felcsapni egy szövegkönyvet!

Ahogy az opera a tehetség oltárán, az Abnormality a brutalitás oltárán áldozza fel szövegei érthetőségét (bár ne felejtsük el, Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójába annak idején azért csak becsúszott egy lefejezős jelenet). Ahogy zenéjük, szövegeik is kíméletlenek és grafikusak. Az A Catastrophic And Catalyzing Event apokaliptikus képei Jay Blaisdell személyes teóriáját festik le a 2001. szeptember tizenegyediki terrortámadásokról; mindez a bulldózerként romboló zenei kísérettel körítve egészen hátborzongató élmény.

Az album anélkül, hogy egy percre is elfáradna, a súlyos témákat feszegető Curb Stomppal ér véget. Ez a dal talán a legkíméletlenebb az albumon, mind hangzását, mind tematikáját illetőleg; a darab egy erőszaktevőjén elégtételt vevő áldozat véres bosszúját írja le, részletesen és könyörtelenül. Nehéz olyan, csontokat törő és húst feltépő számot találni, mellyel ennél könnyebben lehetne azonosulni.

9/10

abnormality_2018_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1515020240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.