THE NEPTUNE POWER FEDERATION - Memoirs Of A Rat Queen (2019)

2019. augusztus 31. - Kovenant

tnpf_cover.jpg

A hagyományos rock'n roll és hard rock 1993 táján halálozott el: tetemét gyorsan elhantolta a rockszakma és bár a tengerentúlon az ezredfordulót követő pár évben a grunge-ból kinőtt pár banda (Creed, Staind, Foo Fighters, Bush és társaik) képes volt még a slágerlistákat is bevenni, ennek is hamar vége lett.

Mivel a rockzenét mindig is a hard rock, vagyis a dallamosabb, befogadhatóbb vonal vitte sikerre, a fejnehézzé (azaz extrémmé) vált rockszíntér egyszerűen kikopott a kereskedelmi rádiók, zenetévék, meg úgy általában a nagyobb fesztiválok műsorából is (természetesen a legnagyobb, veterán neveket kivéve, lásd az AC/DC Coachella Fesztiválon történt 2015-ös fellépését, de azt is minimum értetlenség kísérte a négy kiló gender-tudatossággal és öko-világmegváltással felszerelkezett fényes tekintetű Z-generációs közönség részéről).

Manapság már egyszerűen olyan cikivé vált a stílus és olyan esélytelenné arra, hogy újra divatba jöjjön vagy legalábbis valamiféle mikro-trendet indítson el a fiatal rockrajongók között, hogy ennél még a funeral doom is nagyobb reményekkel indulhat.

A hard rock legéletképesebb vonalát a stoner/pszichedelikus/okkult rock zenekarok jelentik, melyek gyakran átkacsintgatnak a doom irányába, de ez is csupán egy kifejezetten lelkes, de igen szűk szubkultúrát takar mindösszesen. A különböző teljesen lúzer kópiabandák és reménytelen stúdiós szupergroup projektek felsorolásától ezúttal eltekintünk.

Pedig rendkívül fontos lenne olyan fiatal, befogadható zenét játszó, slágeres rockbandák jelenléte, melyek tényleges sikert érnek el és egy újabb generációt tudnának behúzni a rock/metal szcénába, de egyszerűen ennek az utóbbi tíz-tizenöt évben semmi jele. Léteznek királyabbnál királyabb underground csapatok, melyek jó része azért a '70-es éveket próbálja felmelegíteni, de még mindig több élet van bennük, mint a fősodorbeli metalprodukciók túlnyomó többségében.

Pontosan ilyen az ausztrál The Neptune Power Federation, mely 2012-ben jött létre, de a lényeg, azaz Sikoltozó Loz Sutch Birodalmi Főpapnő csak 2015-ben csatlakozott a bandához (komolyan ilyen művésznevek alatt nyomul a társaság, szokás szerint elrejtve személyazonosságukat). Okkult pszichedelikus rock'n roll a játék neve, a Cruz Del Sur Music kiadó gondozásában szeptember 20-án megjelenő "Memoirs Of A Rat Queen" pedig már a negyedik korongjuk. 

Nos, az ismeretlen hölgynek valami egészen elképesztő módon megdöbbentő hangja van: éles, metszően kristálytiszta, punkosan irritáló és energikus, ráadásul olyan magasakat tud kihozni magából, hogy szegény hangszórómembránom is a kettéhasadás határán egyensúlyozott folyamatosan. A zene pedig az utóbbi évek egyik legjobbja.

A '70-es évek glam rockja (T. Rex, csókolom!), ugyanezen évtized második felének nyers, pőre rock'n rollja (AC/DC), a '80-as évek elejének hisztérikus post-punkja, mely elsősorban a méltóságos Birodalmi Főpapnő énekstílusában testesül meg, no meg olyan pszichedelikus összetevők, melyeknek fogyasztása és annak elősegítése hazánkban háromtól öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható: ezek hát az alkotóelemei a The Neptune Power Federation nyolctételes, szűk negyven perces korongjának.

A nyitó Can You Dig tökéletes tiszteletadás Marc Bolan felé a maga pulzáló glam rockjával, az azt követő Watch Our Masters Bleed pedig amolyan keveréke a koszos, mocskos rock'n rollnak és a '60-as évek végi hippi pszichedeliának. Innentől szépen gyorsulnak be a dolgok, az ausztrálok rendesen felpörgetik a tempót: sorra érkeznek az azonnali headbangelésre ingerlő tételek, melyekben a slide-gitáros bluesalapok éppúgy helyet kapnak, mint a Hammond-orgonás elszállások. 

Ahogy hallgattam a lemezt, azon kaptam magam, hogy mindenféle görcs és agyalás nélkül élvezem a zenét és nem kell megmagyaráznom magamnak, hogy miért. Remek rockszólók, ízes tekerések, de legfőképpen valódi dalok sorakoznak itt, melyeket azonnal meg lehet különböztetni egymástól, ráadásul benne van az a megmagyarázhatatlan összetevő, a dög vagy őrület, mely a programokkal, dobgépekkel és egyenhangzású gitárokkal felvett mai stúdióprodukciókból egész egyszerűen hiányzik. 

Külön érdeme a neptunos csapatnak, hogy nem éreztem azt, amit ilyenkor mindig: korántsem tűnt valamiféle múltidéző, hagyományőrző gyülekezet csörömpölésének a dolog, azaz nem volt erőltetett az előadásmód. Megvan itt valamiféle autentikus lendület és beleszarós-punkos hozzáállás, ami a sava-borsa a ronk'n rollnak. Ha ez nincs, akkor semmi sincs és a rock/ metal valamiféle műanyagízű és -állagú förtelemmé alakul, kínai bóvliáruvá, mely izzadtságszagúan akar hasonlítani valamihez, amihez semmi köze.

Tessék szépen meghallgatni a Rat Queen című tételt, mely a végén egy szájharmonika-gitárszóló-riffhegy orgiává bővül és megtudjuk, hogy mi fán terem a rock. Komolyan: zeneiskolai tananyaggá kéne tenni az ausztrálok anyagát, amolyan Rocksuli módjára. Itt a hipszter post-blackerek a szakállápolás rejtelmei helyett végre megtanulhatnák, hogy hogyan kell zúzni, ahogy a méltóságos Birodalmi Főpapnő is megénekli az egyik dalában: I'll Make A Man Out Of You (Férfit csinálok belőled).

Egy új Tool-albumot követően természetesen nem jár a tíz pont, de a The Neptune Power Federation átkozottul közel jár hozzá. Biztos a helyük az év végi listánkon: fejet hajtunk előttetek, felkent okkultistái a rock'n rollnak. 

9,5/10 

the_neptune_power_federation_luka_bakota.jpg

Fotó: Luka Bakota

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3515033482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.