Az 1962-ben megalakult veterán formáció (igaz, akkor még más néven működtek, a sok variáció közül az 1967-ben felvett The Status Quo nyert, melyet '69-ben véglegesítettek szimplán csak Status Quo-ra), akiket a legtöbben arról a bizonyos Bolland & Bolland-átdolgozásról, az In The Army Now című slágerről azonosítanak be, még mindig aktív és most egy nem akármilyen nagylemezzel ajándékoztak meg minket, mely 2019. szeptember 6-án jelent meg az earMUSIC gondozásában "Backbone" címmel.
Sokan elkezdték már temetni a hard rock/heavy metal műfajt - mondván, ha a régi nagy bandák végleg visszavonulnak, nem lesznek már olyan kaliberű zenekarok, akik a helyükbe léphetnének - egyéniség és nívó tekintetében egyaránt. Ezzel a kijelentéssel félig-meddig egyet is tudok érteni. De nem maximálisan. Ugyanis számos rendkívüli korong landolt mostanában a lejátszómban, melyek nem a rockdinoszauruszok keze ügyéből került ki, hanem mai, viszonylag friss bandák anyagai, akik sosem fognak akkora publicitást kapni, mint anno a nagyok, és ennek (is) köszönhetően elmarad az átütő siker.
Abban viszont teljes mértékben egyetértek, hogy kevesebb olyan remekmű születik, mint mondjuk a hatvanas-hetvenes vagy éppen a nyolcvanas években. De a lényeg: egyelőre még sokan vannak a színtéren a régi nagy bandák közül és bőven van miből csemegézni; nem felejtettek el sem zenélni, sem pedig jó dalokat írni. A Status Quo legújabb anyaga az egyik legjobb példa erre: a tizenegy számos korong mindegyik dala megállná a helyét akár kislemezként is kiadva.
Az 1968-ban megjelent bemutatkozó lemezük még az akkori hippikorszak lenyomataként funkcionált, majd szép lassan, lemezről lemezre kialakult az a bizonyos Status Quo-hangzás, melyet a mai napig megőriztek és eszük ágában sincs változtatni rajta. A "Backbone" az első olyan nagylemez, mely már a zenekar egyik alappillére, a gitáros Rick Parfitt nélkül készült, aki, mint tudjuk, 2016-ban sajnálatos módon távozott az élők sorából. Ki kell ábrándítsam azokat, akik esetleg egy In The Army Now második részére számítanak vagy legalábbis ahhoz viszonyítva közelítenek a lemezhez, őket bizony csalódás érheti: a banda nem a múltjából akar megélni. Nincsenek a korongon kimondottan slágergyanús szerzemények, de ez ne tántorítson el senkit attól, hogy belefüleljen az anyagba.
Először is fontos kidomborítanom a lemez hangzását, mely fenomenálisra sikeredett: telt, dinamikus, életteli. A szerzemények pedig egytől-egyik kiválóak, nincs töltelékdal, nincs túlnyújtva az anyag, végig izgalmas, élvezetes, nem fullad unalomba. A boogie, a rock and roll, valamint a hard rock jegyében fogant szerzemények mindegyike mosolyt csal az arcomra, de szerintem nem csak az enyémre. Az elejétől a végéig vidám, pozitív atmoszféra jellemzi az anyagot, többször előkerül a léggitár, ülve szinte képtelenség végighallgatni.
A Waiting For A Woman kezdi a sort, mely egy király, boogies gitártémával adja meg a lemez alaphangulatát. Már itt beindul az ember keze-lába, és a későbbiekben sem lesz ez másképp. A Cut Me Some Slack egy rock and roll alapú, zúzós kis energiabomba, melyet a Liberty Lane követ, mely engem kísértetiesen emlékeztet a Rolling Stones-ra, legalábbis egy bizonyos rész belőle. Ettől függetlenül semmi baj nincs vele, tökös kis nóta.
A legtöbb dal majdnem mind ugyanazon a boogie-, illetve rock and roll-sémára épül, de mint tudjuk, ebben a műfajban nincs nagy választék a nótaalapokat illetően. A számokból áramló energia és életerő, valamint a dallamorientált, fogós jellemvonás pontosan elegendő indok arra, hogy levegye a lábáról az erre fogékony közönséget. Az I Wanna Run Away With You szintén egy hatalmas, energikus rock and roll bomba, a Better Take Care pedig a hard rock vizein evez.
A Status Quo semmi újdonságot nem mutat fel új nagylemezén, nem kísérleteznek, de szerintem nem is akarnak másnak látszani, mint akik valójában. Amit viszont kapunk, az kegyetlen jó, még ha esetleg hallottuk is már mástól (vagy tőlük), egy kicsit másképp.
9/10
Fotó: Tina Korhonen
