ENDSEEKER - The Harvest (2019)

2019. szeptember 16. - Kovenant

endseeker_the_harvest_front_art.jpg

Vannak azok a csapatok, akik egyszerűen nem tudnak kilépni a bálványaik hatása alól és árnyékából: akár évtizedes és még kereskedelmileg is sikeres pályát tudnak befutni egy legendás rockbanda dalainak újrafeldolgozásával (erről szóló cikkünk ITT olvasható). Számomra mindig is érthetetlen, de legfőképpen kínos dolog volt ez, csakúgy, mint a különböző, gombamódra szaporodó cover- és tribute-brigádok úgynevezett munkássága.  

Az még rendben is van, hogy egy zenekar a korai időszakában, a csapategység összekovácsolásának idején előveszi a közös kedvenceket és gyakorlatilag orrba-szájba tolja a jól ismert szerzeményeket. A következő lépés lehet saját nóták írása, melyek azonban még magukon viselik a fentiek hatását, leginkább afféle kreatív fotokópiaként értelmezhetőek ezek a számok. Nagyon sok kezdő banda itt követi el a hibát és a mindenáron való magamutogatás érdekében ki is adja ezeket a zsengéket, pedig ez az a fázis, melyen valószínűleg mindenki átesik, csak éppen a jobb ízlésűek és okosabbak kibekkelik ezt a garázs vagy a próbaterem mélyén.

Egész egyszerűen ezt az időszakot túl kell élni, mert szerencsés esetben pár év elteltével kialakul az adott együttes saját, egyéni hangja és zenei világa, nem utolsósorban a rengeteg koncertnek és gyakorlásnak köszönhetően. Na, ekkor kell előállni a debütanyaggal.

Ha azonban egy adott brigád kimondott-kimondatlan célja és vezérelve egy bizonyos zenei korszak, iskola és színtér örökségének ápolása, gondozása afféle hagyományőrző szakkörként, akkor bizony más a leányzó fekvése. Nehéz szívvel, de lássuk be: a mai metalalbumok és bandák bő hetven százaléka ilyen. Sorra érkeznek az Ozzy, Coverdale, Dio hasonmásverseny győztesei, bőrgatyában, snájdig bajusszal meg trapéznadrágban vagy éppen szűk farmerben, hófehér, magas szárú Puma-tornacipőben és kitűzőkkel teli farmermellényben, csak éppen a zenei produkció semmi másból nem áll, mint a kiszemelt '70-es/'80-as évekbeli szcéna recirkulálásából.

Természetesen a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji svéd halálfémet is elérte a maga másodvirágzása, azaz a Dismember, Entombed, Grave, Unleashed világa éled újjá klónként a friss, fiatal bandák révén. A Sunlight Studios legendás körfűrész (buzzsaw) gitárhangzása szintén kötelező elem a hasonszőrű csapatok lemezein, de a technika révén ma már egy pedál vagy egy szoftver hangzáskép-beállítása megoldja ezt.

Nos, a német Endseeker is pontosan ebbe a sormintába illik: 2014 óta űzik az ipart, 2017-ben jelentkeztek debütalbumukkal, melyet szeptember 13-án követett a Metal Blade kiadó gondozásában napvilágot látott "The Harvest" című anyaguk. A promóciós szöveg szerint míg az első korong afféle tiszteletadás volt a nagy öregek felé, az elmúlt években rendkívül keményen és sokat dolgoztak, melynek meg is lett az eredménye az új lemez képében, innen a cím is: aratás, szüretelés. 

Hát, nem tudom. Amit én hallok, az semmiben sem különbözik a fentiekben vázolt metódussal működő fiatal zenekarok produkciójától. A kilenctételes, harmincnyolc perces korong olyan, mintha valamikor 1992-ben készült volna Stockholmban, azaz lehetne akár egy B-oldalas vagy kiadatlan Dismember-bootleg cucc is (a Megadeth Symphony Of Destruction című klasszikusának bónuszként felrakott lemészárlását most inkább hagyjuk).

Jól szólnak a dalok, beindul rá a kezünk-nyakunk-lábunk, hallhatóan képzett és jó zenészek zenélnek nekünk, a Lenny nevű énekes lebömböli a fejünket is, csak éppen ezt már tényleg ezerszer hallhattuk az elmúlt harminc évben. Egyetlen nóta ugrik ki azonnal és sokadik meghallgatásra is az anyagról, mégpedig a Cure című tétel, a maga eszetlen, középtempós groove-os riffjével.

Szimpatikus a banda, láthatóan-hallhatóan metalfanatikusok alkotják a tagságot, de ez bizony édeskevés és igazából nem is számít semmit: önálló, karakteres, egyéni zenei világ nélkül ez nem sokban különbözik egy tribute-banda nyújtotta élménynél. Miért hallgassam 2019-ben az Endseekert, amikor bármikor feltehetem a "Like An Ever Flowing Stream", a "Left Hand Path", "Wolverine Blues" vagy éppen a "Shadows In The Deep" korongokat és szétüthetem a szobámat a riffekre, ha éppen arra támad kedvem?

Erre a kérdésre kellene választ találnia a német bandának, a válasz pedig egész egyszerűen az, hogy nincs miért. Meg kell találni azt, amiért a rockrajongók pontosan az Endseeker zenéjét akarják hallgatni, nem pedig a harminc évvel ezelőtt mások által kitalált stílusban megírt dalokat. Ez természetesen sokkal nehezebb feladat.

7/10

endseeker_toni_b_gunner.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9915103836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.