CULT OF LUNA - A Dawn To Fear (2019)

2019. szeptember 18. - Chloroform Girl

col_dsp_cover_jpg_800.jpg

Amikor szembesültem vele, hogy a Cult Of Luna szeptember huszadikán érkező, immáron kilencedik stúdióalbuma nem kevesebb, mint hetvenkilenc perces játékideje mindössze nyolc dalt foglal magába, nem tagadom, meglepődtem. A szerény számításaim szerint átlagosan szűk tízperces számok ugyanis bőven meghaladják egy megszokott rock/metal nóta hosszát. De a progresszív irányokban utazó együttesek is csak mutatóba tesznek fel egy-két olyan terjedelmű dalt korongjaikra, mint amekkorákkal az „A Dawn To Fear” általában operál.

A lemezben elmerülve azonban az elsőre elnyújtottnak tűnő tételekkel kapcsolatos minden kérdésem választ talált, egyértelmű ugyanis, hogy egy kertvárosi családi ház homokozójában nem lehet olimpiai távolugró versenyt rendezni. A Cult Of Luna nagyívű riffjei és bátor ívű dallamai pedig csúnyát pattannának a káván, ha egy átlagos hosszúságú dal időintervallumában kéne landolniuk grandiózus szerzeményeikkel.

Talán ez az analógia az, mellyel a legjobban meg lehet ragadni az "A Dawn To Fear" lényegét. Ezzel az albummal kapcsolatban minden megköveteli magának a teret és az időt. A dalszövegírásban oroszlánrészt vállaló Johannes Persson szerint a dalszövegek nagyon, nagyon hosszú ideig készültek: a darabok egytől egyig visszafogott tempójúak és merengős hangulatúak, mint egyfajta kibámulás egy zenei jármű képzeletbeli ablakán. Az album dalai annyira higgadtak, nagyívűek és magabiztosak, hogy az embernek az az érzése támad, mintha nem csak időben, de térben is elnyúlnának. 

És ezzel a gondolatommal hadd csatoljak vissza a kedvenc vesszőparipámra: a zenekar származására. A Cult Of Luna ugyanis Umeå városában, Svédországban alakult, egy olyan országban, ahol meglepően alacsony a népsűrűség, és észak fele haladva egyre hosszabb ideig lehet utazni anélkül, hogy településre bukkannánk. A tér szűkétől tehát itt nem kell félni, az idő pedig már csak rajtunk múlik.

Úgy gondolom, nem vagyok egyedül azzal az összeesküvés-elméletemmel, hogy Svédországban van valami a vízben, ugyanis úgy nőnek ki onnan a ragyogóbbnál ragyogóbb zenei tehetségek, ahogy eső után a gomba. Esetünkben azonban nem az Abba vagy a Ghost féle szuperprodukciók kell, hogy a szemünk előtt lebegjenek, sokkal inkább a kevésbé ismert Magna Carta Cartel vagy a Moth Gatherer elmélázó dalaival húzhatunk párhuzamot.

Ezekben az együttesekben, bár egy nyomozócsoport palatábláján nem sok színes madzagot tudnánk közéjük feszíteni rajzszöggel, mégis van valami közös, amit talán minden fantáziát mellőzve hangulatként tudnék aposztrofálni. Ahogy az előző két együttes, a Cult Of Luna dalait hallgatva is valahogy biztos vagyok benne, honnan származnak. A Lights On The Hill lágy akkordjait, visszhangos háttérzajait, melankolikus gitárdallamait hallgatva szinte látom magam előtt, ahogy a fenyők tűlevelei közt átszűrődő bágyadt, rövid életű délutáni napsütés szétszóródik a talajból meredező sziklákon. De mielőtt komolyabban meghatódnék, a vokál jeges süvítése ruhám szövésén áthatolva a hátamon is felborzolja a szőrt, és emlékeztet rá, hogy ideje összehúzni magamon a kabátot és szélcsendes zugot keresni.

Az albumot dicséri még a szorgalom, mellyel szintetikus effektek helyett az együttes igyekezett valódi hangszereket verbuválni dalaihoz. Legyen az az A Dawn To Fear orgonabetétje (melyből szinte már csak a nénik falzettója hiányzik az autentikus egyházzenei élményhez), a The Silent Man bridge-ében felcsendülő szélcsengők vagy a Lights On The Hill tangóharmonikája, és, ha a fülem nem csal, fűrésze: ezek bizony nem jól eltalált effektek, hanem egytől egyig hús-vér zenészektől, és fa-fém hangszerektől származnak. De az egyensúly megmaradt: az ősi siratódalra emlékeztető We Feel The End tiszta vokálját és érzelmes hegedűkíséretét például már elektronikus kíséret viszi tökélyre.

De ami a legkézzelfoghatóbban jellemzi az albumot, az az a játszi könnyedség, mellyel a súlyos riffeket és kitartott hangzásokat kezelik. Ahogy egy rutinos kamionsofőr manőverez a rakománnyal vagy ahogy egy öntödei dolgozó kezeli a tonnás kokillákat, úgy formázzák kedvükre a dallamot melankolikusból kegyetlenné, bávatagból agresszívvé.

A Cult Of Luna biztos kézzel irányítja a dalok dögnehéz hajóját a sodró riffek, repetitív dallamok, baljós hangzások és egyre-másra irányt váltó ritmusképletek között. Aggodalomra semmi ok, sem felborulni, sem zátonyra futni nem fogunk: nincs más teendőnk, mint hátradőlni és élvezni a zene által elénk festett képeket, miközben a ritmusszekció hullámai és a géptér moraja különleges meditációba sodornak minket.

9/10

cult_of_luna_silvia_grav_1.jpg

Fotó: Silvia Grav

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5415119706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.