DEPRESSZIÓ - Nehéz szó (2019)

2019. szeptember 20. - Kovenant

depresszio_cover.jpg

Elnézést, de muszáj elsütnöm: a Depresszió a magyar Tankcsapda, legalábbis egy régi szolnoki haverom sommás véleménye szerint. Nos, ez valamikor még igaz is lehetett (maradjunk inkább a feltétlen rajongásból kinőtt zenei hatástúltengésnél), de mára ebből szerencsére tényleg semmi nem maradt. Aki ma is ezzel jön, az amolyan Repatarurgyán-komplexusban szenved, élvezi és nem akar kigyógyulni belőle.

A szeptember 9-én megjelent "Nehéz szó" már a Depresszió kilencedik soralbuma és egy valami biztos a zenekarral kapcsolatban: vérprofi módra, teljesen tudatosan, folyamatosan építkeznek, ráadásul érezhetően nagyon is odafigyelnek a nemzetközi metaltrendekre, beépítik zenéjükbe az általuk előremutatóként elfogadott elemeket és megoldásokat, így frissítve folyamatosan hangzásukat.

A mára már húszéves banda szépen lassan az ország egyik legnépszerűbb és legsikeresebb rockzenekarává vált: egyfajta dallamos, modern metalcsapattá, melynek közönsége egyformán verbuválódik a tizen-huszonévesekből és a kora-harmincasokból. Aki pedig még mindig a Tankcsapda-dolgon rugózik, azt halkan és finoman megkérném, hogy hallgassa meg a magyar rocklegenda legújabb kislemeznótáját és hasonlítsa össze a dalszöveg mondanivalóját a friss Depresszió-korong bármelyik tételéével.

Ez a korai hatás egyedül már csak Halász Ferenc frontember prozódiájában, rímtechnikájában és talán előadásmódjában fogható meg, de mivel a zenéjük már teljesen máshol tart, mint a korai években, így ez egyáltalán nem zavaró, talán észre sem vehető tényező. 

A Depresszió népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a "Nehéz szó" a MAHASZ-slágerlista első helyén nyitott aranylemez minősítéssel, így folytatva a 2011-ben megkezdett albumhagyományt. Két-három ilyen metalbanda van ma Magyarországon (egészen pontosan három, velük együtt) és a sikert sosem kell magyarázni, csak a kudarcot: egyszerűen arról van szó, hogy a Depresszió teljesen befogadható, dallamos és együtténeklős slágereket ír, legalább kettőt-hármat minden korongjára, melyek aztán szépen be is találnak a rajongók lelkébe. 

Ez a slágerérzékenység mindig is jellemzője volt a brigádnak és ez most sincs másképp. A Bűnrészes, az Embernek maradni, a Különjárat és a záró, korrekten '80-as évekbeli heavy metalos Vérrel-verejtékkel azonnal ható és rögtön a fülünkbe ragadó szerzemények, míg a többi dal vagy keményebb vagy a szokásostól eltérő hangulatú és éppen ezért többszöri meghallgatást igénylő darab.

Az Embernek maradni egyértelműen a göteborgi iskola padjából ugrott ki hozzánk, szerintem simán ráférne egy újabb kori In Flames korongra is, hasonlóan talán az Elmozdíthatatlan hangulatához. A Hogy lennél? a lemez legkeményebb, legreszelősebb nótája, míg a Csendben és zajban érdekes elemeket hoz be: groove-os, mélyebbre hangolt riff és kicsit pszichedelikus, elszállós szólórész, szóval ez a kalandozósabb  szerzemények közé tartozik. 

Halász Ferenc dalszövegei - az eddigiekhez hasonlóan - rendkívül személyesek, gyakorlatilag szemtől szembe énekli és mondja el képzeletbeli hallgatójának a gondolatait. Egyedül az Én leszek című tételben hallható némi egyenesebb vonalú, a mára is reflektáló társadalomkritika, számomra egy kicsit szájbarágós módon, de még bőven belül a kiegyensúlyozottság határain.

Ha már a mondanivalónál tartunk: sokszor nekem kicsit olyan érzésem volt, mintha egy személyiségfejlesztő vagy életvezetési tanácsadó tréningen ülnék, ahol is a programvezető mantrázza azokat a bölcsességeket, melyek sorvezetőként szolgálhatnak számunkra az élet sűrűjében. Ez különösen az Elmozdíthatatlan című nótában figyelhető meg: itt talán kissé csutkára lett tekerve a Coelho-faktor vagy az önbizalomnövelő képzés motívuma (az a baj, hogy ahogy ezt észrevettem, már nem tudom kiverni a fejemből a dolgot és csak így tudom már a hallgatni a számot, ami bizony eléggé elveszi a mondanivaló élét). 

A másik gondom a játékidő: kilenc dal harminc percben, ami kissé kevésnek tűnik. Simán elfért volna ide még két-három szerzemény is, amúgy az Embernek maradni - Bűnrészes stílusában. Az elmúlt húsz évben azonban készült már annyi, a koncertrepertoárból kihagyhatatlan sláger a zenekar boszorkánykonyhájában, hogy igazából ez a három kihegyezett tétel pontosan elég is frissítésnek. 

Szóval ez egy újabb korrekt Depresszió-album, a szokásos színvonalon és mondanivalóval. Az együttesnek lojális, ragaszkodó rajongótábora van: ők minden bizonnyal már mind otthon tudják a polcon a lemezt és rongyosra is hallgatták azt. Aki a bevezetőben felvázolt negatív hozzáállás miatt mostanában (vagy éppen az elmúlt tíz-tizenöt évben) hanyagolta a bandát, az pedig nyugodtan tegyen egy próbát és hagyja maga mögött minden prekoncepcióját: a kiemelt három-négy szám pedig tényleg simán be kellene, hogy férjen a magyar rádiók programkínálatába. De ezt inkább hagyjuk.

8/10

depresszio_2.jpg

Fotó: Rosta A. Márk

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5115137568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.