OPETH - In Cauda Venenum (2019)

2019. szeptember 21. - chris576

69863148_522244738524566_6630293520533946368_n.jpg

Emlékszem, mennyi negatív kritikát olvastam anno az Opeth 2011-ben megjelent "Heritage" című albumával kapcsolatban. Bevallom, értetlenül álltam a jelenség előtt: miért baj az, ha egy zenekar fejlődik? Old school Opeth-rajongók figyelem: a banda nem hogy visszatért volna a régi irányvonalhoz, hanem az utolsó három lemezen eszközölt progresszív rock talaján még az eddigieknél is sokkal mélyebbre ásott.

Szóval akik esetleg abban reménykedtek, hogy elhagyják végre ezt a vonalat, azoknak sajnos rossz híreim vannak: az új nagylemez egy velejéig elborult progresszív rock mestermű lett. A banda lemezről lemezre egyre jobban belemerül ebbe a világba, és eszük ágában sincs visszatérni a hörgős, death metalos irányhoz.

Jómagam a "Heritage" albummal szerettem meg az Opeth-et. Egyáltalán nem tartom rossznak a "Heritage" előtti lemezeiket, csak éppen az én szívemet sokkal jobban megdobogtatja a prog-rock stílusirányzat és ebből kifolyólag egyre kevésbé veszem már elő a korábbi anyagaikat. A "Heritage" előtt leborultam, a "Pale Communion" és a "Sorceress" pedig csak még jobban erősítette a kettőnk közötti köteléket (ez utóbbi kritikája ITT olvasható).

Az "In Cauda Venenum" elsőre rendesen megfekszi az ember gyomrát: nehezen emészthető, tömény, borult, melankolikus anyag. Ha azt mondom, hogy minimum tíz-húsz meghallgatást igényel, mire kitisztul a kép, akkor még lehet keveset mondtam. Nem is róhatja fel nekik senki azt, hogy nem fejlődnek és csak az egy helyben toporgás jellemzi őket.

Én viszonylag könnyű helyzetben vagyok, hisz rengeteg hetvenes évekbeli progresszív rockot hallgatok: mondhatni, rá van állva a fülem. Továbbá számos elborult zenekar lemezét hallgattam már rongyosra, szóval nem vagyok berezelve az "In Cauda Venenum" kielemzésétől.

Egyedül talán annyi gondom van csak, hogy nincs elég időm ezt a korongot is agyonhallgatni, majd egy-két hónap múlva megírni ezt a kritikát. Most még biztosan vannak olyan eldugott részletek, melyek rejtve maradnak a fülem elől, de ettől függetlenül azért még meg tudom állapítani, hogy jól sikerült-e a lemez vagy sem.

Az új album hangzása nagyjából megmaradt azon a régies, analóg vonalon, mely az előző három anyagukat is jellemezte. A lemezborító csodaszép (lehet majd nézegetni a vinyl verziót), a dalok komplexek és elborultak. Rengeteg finomság rejlik a szerzemények sorában, van mire odafigyelni. Ez is amolyan "fejhallgatót fel, becsukni a szemet, majd elmerülni a zene végtelen univerzumában" típusú muzsika.

A Garden Of Earthly Delights egy sötét és borult felvezető intró, melyet a Dignity követ: a tipikus újkori Opeth-stílusjegyek rögtön felfedezhetőek, (majdnem) minden a helyén van. A legtöbb esetben az előzetes anyag mp3 formátumban érkezik (ebből kifolyólag nem is várunk csodát a hangzástól), ám egy 320-as mp3-nak már nem kellene ennyire laposan szólnia azért.

Talán azért nem érzem azt a fajta átütőerőt, mert a túlságosan analógosra vett hangzás (akárcsak az előző lemezen) kissé túlzásba vitt mélyközép tartománya amolyan tompa hatást kelt. Továbbá picit kásás, mosott az összkép, de ezzel várjunk a hivatalos lemezpremierig, mert én csak egy nagyfelbontású anyag ismeretében vagyok hajlandó a végső döntést meghozni.

A Heart In Hand egy kissé könnyedebb vonalon halad, de a hangulatát tekintve ez sem lóg ki a többi szerzemény közül. Az "In Cauda Venenum" atmoszférája és szerkezeti felépítése engem a "Heritage" albumra emlékeztet leginkább. Vannak szép, akusztikus betétek, szárnyaló, monumentális témák, sok-sok témavariálgatás, valamint King Crimson hatás is.

Azért nem akarom a többi dalt is kielemezni, mert egyrészt nagyjából hasonló a koncepció, másrészt annyira tömény a zene, hogy egyelőre még én is emésztgetem. Viszont annyira már megismertem, hogy kijelenthetem: bizony tetszik az anyag. Nem adom meg rá a maximális pontszámot, de ez a teljes megismerés után még változhat. Az "In Cauda Venenum" 2019. szeptember 27-én érkezik a Nuclear Blast gondozásában.

Szerintem az Opeth jó úton halad: tulajdonképpen már be is írták magukat a progresszív rock nagyágyúi közé. A new school Opeth rajongók imádni fogják ezt a lemezt.

9/10

opeth_stuart_wood_3.jpg

Fotó: Stuart Wood 

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5615157722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tipeti 2019.09.28. 17:57:11

Lehet más lenne a véleményed ha a Still Life-fal, vagy a Blackwater Park-kal ismerted volna meg az Opeth-et. Nem mondom hogy a Heritage-dzsel kezdödö éra nem jó, csak éppen köszönöviszonyban sincs a korai lemezek szépségével, izgalmával, brutalitásával....