THE OFFERING - Home (2019)

2019. szeptember 23. - chris576

resize_of_press_cover_01_1.jpg

Vannak olyan bandák, melyek nem elégednek meg azzal, hogy csakis egy bizonyos stílusirányzat zászlaja alatt működjenek és szigorúan azon a vonalon maradva komponálják meg szerzeményeiket. A 2015-ben alakult bostoni The Offering (Alexander Richi - ének, Nishad George - gitár, Steve Finn - dobok, Spencer Metela - basszusgitár) is pontosan ilyen: a munkásságukban keverednek a metalzene különböző válfajai: heavy/power/progresszív/thrash/death/extrém metal.

Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire hatásos, illetve kifizetődő egy zenekarnak. Az efféle kísérletezgetés nagy valószínűség szerint nem fog szélesebb tömegeket bevonzani, így hát marad az underground szcéna, mint célközönség. Ami talán nem is baj (a zenészek valószínűleg ennek tudatában fognak hangszert a kezükbe).

A legtöbben szerintem úgy vannak ezzel, hogy ha mondjuk progresszív rockot akarnak hallgatni, akkor felraknak például egy Emerson, Lake & Palmer-lemezt, ha pedig heavy metalt, akkor meg mondjuk egy Judas Priestet. Nem hinném, hogy sokan lennének viszont azok, akik mindezt (vagy még ennél is több irányzatot) egyetlen előadó albumán szeretnék visszahallani. Ám ez is csak amolyan szűklátókörűség, hisz a két világot egyesítve sem biztos, hogy rossz végeredményt kapnánk.

A The Offeringnek sikerült úgy összegyúrni a különböző zenei irányzatokat, hogy az még élvezhető is maradjon. Mindenképp dicséretes, hogy ilyen sokoldalú a banda, valamint az a zenei kvalitás, mely visszaköszön az albumon található szerzemények sorából. Ám a viszonylag sok hallgatást igénylő dalokról már első hallásra süt, hogy nem egy unalmas, átlagos, szürke anyagról van szó.

Ahogy felcsendül a Waste Away, rögtön szembesülünk a banda lendületes, sokoldalú zenei arculatával: eszement zúzás, mennydörgő basszus, komplex tempó- és témavariálgatás, dallamos és durva ének jellemzi. Komoly húzása van  a dalnak, továbbá olyan atmoszféra jellemzi, mely teljességgel odaszegezi a hallgató figyelmét a korongra. A Lovesick is rendesen megdörren: dinamikus, erőtől duzzadó, elementáris erejű zúzás, valamint melodikus dallamvilág ötvöződik benne.

Az Ultraviolence a thrash metal alapjain nyugvó dal, egy kis extrém atmoszférával megfűszerezve. A Dance With Diana sejtelmes, akusztikus kezdése középtempós, súlyos riffelésbe torkollik, majd a későbbiekben vissza-visszatér az akusztikus betét. A Failure (S.O.S.) thrash/death stílusban kezd, később aztán elkalandozik más vizekre is, ám a kezdésben bevezetett téma itt is visszaköszön a dal további részeiben.

Az énekes hangja kimondottan tetszik, a hangszeresek pedig egész egyszerűen profik. Akárcsak az új Opeth-lemez, ez is nagyon tömény és egyben változatos. Nem unatkozik a hallgató, az hétszentség. Továbbá az sem elhanyagolható tényező, hogy a rengeteg témavariálgatás- és halmaz elképesztő dózisa ellenére sem kezd ellaposodni az anyag. A hörgős vokáltémák sincsenek túlzásba víve - kiválóan eltalálták az arányokat a srácok.

A The Offering nyolc tételt felvonultató "Home" című debütalbuma 2019. augusztus 2-án jelent meg a Century Media gondozásában. Sokoldalú, izgalmas, nagyszerű korong. Erősen ajánlott minden rockzenét kedvelő embernek.

9/10

68663104_1823968701083189_3802679540396851200_o.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3115161196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.