MONOLORD - No Comfort (2019)

2019. szeptember 27. - Kovenant

cover_monolord_no_comfort.jpg

A svéd Monolord az utóbbi évek egyik legstabilabb pályájával rendelkező bandája, mely fű alatt, szinte észrevétlenül verekedte fel magát ... nos, hová is? Egyfajta zászlóvivői lettek ők a totálisan underground stoner/doom/sludge metal stílusnak, habár az Electric Wizard státuszát mondjuk nem fenyegetik. Ez természetesen semmit sem mond zenéjük minőségéről, sokkal többet viszont a metal mai népszerűségéről.

A negyedik stúdióalbumuk, mely szeptember 20-án jelent meg "No Comfort" címmel, azonban már a neves Relapse Records gondozásában látott napvilágot és ez is bizonyítja, hogy szépen kapaszkodnak fel a szcéna ranglétráján. A kiadóváltás dacára igazából nem nagyon változott semmi az előző, 2017-es "Rust" címet viselő anyagukhoz képest, melyről ITT írtunk kritikát: ipari mértékben széjjeltorzított gitár és basszus, ikergitáros dallammenetek, Thomas Jäger tiszta, visszafogott hangja és előadásmódja uralja a dalokat, melyek nem nagyon csúsznak öt perc alá, sőt, két tízperces monstrum is helyet kapott a lemezen a nyitó és a zárótétel képében, így adva keretet a történéseknek.

Ami már a svédek korábbi albumain is megfogott, az a dallamérzékenységük volt: akármennyire porszívószerűen búgnak a riffek, akármennyire is be van lassulva a Mika Häkki - Esben Willems ritmusszekció, a melódiák és a szólók minősége egész egyszerűen lenyűgöző. A Monolord bőven kalandozósabb, érdeklődőbb és kíváncsibb hozzáállással rendelkezik, mint a színtért alkotó hasonszőrű csapatok döntő többsége.

Előszeretettel vezetnek elő akusztikus betéteket, gyakran a dalokon belüli mini-eposszá váló gitártekeréseket, melyektől a (valljuk be) sokszor igencsak repetitívvé váló doom döngölés is megtelik élettel. Erre a legjobb példa az egész korong legfantasztikusabb száma, a The Last Leaf, melyben a Thin Lizzy hatású ikergitáros témák, a balladisztikus (néha a Mastodon progosabb dolgait idéző) atmoszféra észrevétlenül csúszik át a végére egyfajta southern rockba, de mégis rendkívül egységes a megszólalás.

Külön érdemes még megemlíteni a svédeknél a türelmetlenség teljes hiányát: van szándékuk és képességük kifejteni, kibontani a nótákat és nem csúsznak bele egyrészt a monotonitásba, azaz a vég nélkül ismételgetett ólomsúlyú riffekbe, másrészt unalmassá sem válnak, mert a dalok mintegy lefojtva, robbanás közeli állapotban dolgoznak, hogy aztán elérkezzen a kompozíciós csúcspont és feloldás. 

Ne kerteljünk: a "No Comfort" hangulata alapvetően a nyomorúság, a szenvedés, a fájdalom. Mindezt legtökéletesebben és legpőrébb módon a tizenegy perces záró és egyben címadó tétel fémjelzi, melynek szövege felér egy szónikus eutanáziával. Az emberiség hajnalától fennálló és azt végigkísérő dögvész, halál, mely alapvető jellemvonásunk, a természet folyamatos pusztulása: mindez valamiféle tényleg letaglózó hatással van a hallgatóra, melyet csak megerősít a lassú, menetelős tempó és a kilátástalan dallamvilág.

Egyébként pontosan ez a gondom is a koronggal: annyira egyféle hangulattal rendelkezik, hogy szinte fájdalmas a végigjátszása. Egy művészeti produktumban az élet teljességének kellene visszaköszönnie, annak minden tökéletlenségével, de egyben összetettségével is. Még a legnagyobb tragédiákban is megbújik a groteszk vagy a komikum csírája és viszont: a kinevetett, megviccelt ember lelkében ki tudja, hogy milyen fájdalmak találhatók?

Ez hiányzik számomra a Monolord lemezéről: az ellenpontozás, mely kiemelné a szélsőértékeket és egyben művészi hatásukat is fokozná. Nekem ez a sivár kilátástalanság sok majd' ötven percben: fel kellett volna valamivel oldani, mondjuk egy tempósabb, némileg pozitívabb kicsengésű nótával. 

A "No Comfort" az iszonyatosan túlzsúfolt stoner doom színtéren kifejezetten minőségi anyag, habár nem lesz könnyű dolga a kiadványdömping miatt: annyira nem különbözik a szcéna többi bandájától, hogy ezer közül is felismerhetőek legyenek és nem kacsintanak ki a stílusból annyira, mint például a Pallbearer (lemezkritika ITT). Mindettől függetlenül ez az év eddigi egyik legerősebb ilyen jellegű korongja, a műfaj rajongóinak szerintem kötelező.

8/10

monolord-estersegarra-3710.jpg

Fotó: Ester Segarra

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4115175026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

liberalnazi dickheads 2019.09.29. 19:37:42

lopkodás a Mötley Crüe Generation Swine korszakából..