Már régen túl vagyunk azokon az időkön, amikor a nők pozíciója a metalszcénán belül a kuriózum és a jócsaj státuszára redukálódott vagy rosszabb esetben a gúny tárgya volt. Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy az elmúlt évtized, ezen belül is az utóbbi öt-hét év a nők teljes körű emancipációját hozta a rockszíntéren és ez korántsem a politikai korrektségnek és a túlzásba vitt jogérvényesítésnek köszönhető.
Ma már szó szerint százával lehetne sorolni azokat a csapatokat, melyek énekese hölgy (ez a leggyakoribb felállás) vagy éppen a teljes tagságot ők alkotják. Az extrémebb stílusok ugyanúgy otthont adnak már nekik, mint a hagyományos, tradicionális színtér, ráadásul a közelmúlt két legnagyobb áttörése is hozzájuk köthető (konkrétan a Jinjer és az Arch Enemy esetére gondolok).
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a frontcsajos (a "female-fronted" angol kifejezés rossz magyarsággal történt átfordítású) kifejezéstől a szőr feláll a hátamon: mintha szőke metal vagy negyvenes rock is létezne, de hagyjuk is ezt, mert semmi értelme az egésznek, akkora ostobaság.
A szélsőségesebb stílusok közül azonban a feketefém kimaradt: mindez nem véletlen, hiszen ez az egyik legmacsóbb és leghagyománytisztelőbb vonala a metalnak, ráadásul a háttérmitológia és a körítés is kifejezetten férfias (ha valaki ismer női black metal bandákat, nyugodtan jelezze hozzászólásként). Nos, az eredetileg nemzetközi tagsággal felálló, de egy dobos-váltást követően ma már kizárólag holland Asagraum ezt a trendet is megtörte.
A zenekar főnöke az Obscura művésznévre hallgató gitáros/énekes, aki 2015-ben hozta létre a bandát, hogy aztán 2017-ben meg is jelenjen debütalbumuk "Potestas Magicum Diaboli" címmel. Innentől kezdve rengeteget koncerteztek, turnézenészekkel felhizlalva a produkciót. Az Immortal és a Necrophagia korábbi tagjaként ismert norvég basszusgitáros, Iscariah is felfigyelt a csapatra és szeptember 13-án meg is jelentette a "Dawn Of Infinite Fire" címmel a banda második soralbumát saját kiadója, az Edged Circle Productions gondozásában.
Természetesen önmagában is van annak hír- (és szenzáció-) értéke, hogy az Asagraum kizárólag fiatal nőkből áll, de ez legfeljebb a figyelem felkeltéséig tart, onnantól viszont már csak a zene minősége számít. A keményvonalas blackerek minden bizonnyal röhögőgörcsöt kapnak már a zenekari fotó láttán is, de óriási hiba lenne csuklóból elutasítani az Asagraum produkcióját: a Belzebubs nevű, vicces képregényből realizálódott finn fikciós paródiazenekar idei bemutatkozása például bitangerős lett (lemezkritikánk ITT olvasható).
Ha mindenféle előzetes háttérinformáció nélkül került volna elém a holland trió anyaga, akkor soha az életben nem mondtam volna meg, hogy énekesnő áll az élükön. Az Asagraum a '90-es évek klasszikus norvég feketefém vonalán mozog, némi tiszteletadással a '80-as évek zavaros, káoszos stíluskezdetei felé is. Az Abomination's Altar például klasszikus D-beates hardcore punk darálással pörög végig, míg a Dochters van de Zwarte Vlam kétlábdobos death témákkal dolgozik, szóval messze nem afféle tremolós-blastbeates csörömpölésről van szó.
Külön tetszik az, hogy az Asagraum nem él a manapság oly' divatos stíluskeverés eszközével: afféle tradicionális black metalt tolnak és ehhez természetesen (?) hozzátartozik a sátánista körítés is, bár szerintem ennek már legalább két évtizede lejárt a szavatossága. Fogalmam sincs (és tényleg kíváncsi is vagyok), hogy mondjuk a huszonötödik életévén túl ki tudja bárki is komolyan venni ezt a nettó hülyeséget, de úgy látszik, hogy amíg világ a világ, a feketefém színtéren belül ez valami beavatási-hitelességi kérdés: jó esetben majd csak kinövik a delikvensek.
Az anyag szerencsére annyiban nem hagyományhű, hogy jól és kiegyensúlyozottan szól, bár nekem egy kicsit szárazon kopog, de ez bőven belefér a stílus sajátosságaiba. Külön felhívnám a figyelmet az A. kód alatt futó dobos teljesítményére: amit például a korong egyik legerősebb és legkomplexebb tételében, a Beyond The Black Vortex című nótában összeüt, az egész egyszerűen elképesztő. Ez a dal úgy fortyog és rotyog, hogy lelki szemeim előtt fekete lyukak, galaxisok és kozmikus gázhalmazok kavarogtak.
Obscura a blackes károgás mellett nagyon korrekt, atmoszferikus dallamokat is hoz gitárjával, habár a szólózás fájó hiányával tüntet. De ezek a finom témák, melyek váratlanul be-beúsznak a dalok kompozíciós szerkezetébe, tényleg remekek. Ha valaki pedig attól félne, hogy a női tagok miatt ez afféle macskazene vagy éppen black metal light lenne, az hallgassa meg a Hate Of Satan's Hammer brutális, repetitív és a címhez illő kalapálását.
Egyszóval ez egy nagyon korrekt, helyenként kifejezetten virtuóz feketefém album és őszintén szólva több benne az ötlet és az energia, a dög, mint számos nagynevű banda közelmúltbeli produkciójában. A keményvonalas elitisták pedig találtak maguknak egy újabb kipécéznivaló csapatot. Na és?
Fotó: Christian Misje
