DISILLUSION - The Liberation (2019)

2019. október 06. - Kovenant

disillusion_the_liberation_front_cover.jpg

Nem tudom, hogy 2019-ben mi történhetett a nemzetközi metalszíntér régen halottnak hitt bandáival, de évtizedek óta eltemetett legendás csapatok élednek újjá és raknak le elénk jobbnál jobb stúdióalbumokat akkor, amikor erre már senki sem számított (legkevésbé talán önmaguk).

Possessed, Exumer, Sacred Reich: három kultikus brigád három remekbe szabott koronggal tért vissza idén (a Nocturnus AD produkcióját is érdemes megemlíteni, habár ők némileg más felállásban jelentkeztek) és most a német progresszív death metal csapat, a Disillusion is hírt adott magáról, mégpedig éppen tizenhárom évvel előző anyagukat követően (mind a négy együttes lemezkritikája oldalunkon megtalálható). 

Természetesen rengeteg minden változott ez idő alatt: az 1994-ben létrejött (eredetileg thrash metal) csapat tagságából mára csak Andy Schmidt énekes/gitáros/dalszerző maradt, tulajdonképen a Disillusion az ő szerelemgyereke és projektje. A többiek (hozzájárulásukat értelemszerűen nem lebecsülve) inkább csak a stúdiófelvételeknél és a koncerteken jutnak szerephez, a kreatív munka jórészt Andy Schmidt felelőssége.

A Disillusion igazából sosem működött valódi zenekarként: többször leálltak, sporadikusan koncerteztek, alig jelentkeztek hangzóanyaggal, ráadásul nagyon lassan indult be a szekerük. Megalakulásukat követően tíz évvel (igaz, több tehetségkutatót megnyerve) került sor debütalbumuk megjelentetésére 2004-ben "Back To Times Of Splendor" címmel, mely azonnali ismertséget, elismerést és underground népszerűséget hozott nekik.

A korong olyannyira jól sikerült, hogy Schmidt szerint amit ki tudtak hozni a progresszív death metalból, azt ők megtették, így a 2006-os "Gloria" már egy teljesen más koncepción alapuló anyag lett. Elektronika, kísérletezés, széttorzított éneksáv, avantgárd hozzáállás: ez jellemezte a lemezt és az megosztó is lett rendesen, nem igazán váltva be az elvárásokat. Mindezek után a banda tulajdonképpen takaréklángra vette magát, a tagcserék sem segítettek és 2011-ben hivatalosan is pihenőre vonultak.

2015-ben újra koncertezni kezdtek, 2016-ban kiadtak egy kislemezdalt, majd közösségi finanszírozási kampányt indítottak harmadik stúdióalbumuk rögzítéséhez. Mindez azonban kínos lassúsággal, minden látható eredmény nélkül zajlott, de a projekt sikerrel zárult, a rajongók összedobták az anyagiakat és idén szeptember 6-án a Prophecy Productions gondozásában végre napvilágot látott a "The Liberation" címre keresztelt új lemezük.  

Nos, a korong egyértelmű visszakanyarodás a bemutatkozás zenei irányvonalához, azonban a "The Liberation" sokkal több klasszikus értelemben vett progresszív metalt tartalmaz, mint dallamos death metalt. Nagyon masszív, közel egyórás játékidővel rendelkezik az anyag és három olyan tétel is található rajta, melyek hossza majd' negyedórás. Számtalan zenei hatást lehetne felhozni, mely formálta ezt az egészen varázslatosan komplex és változatos albumot: jó adag Pink Floyd, Fates Warning, no meg az a bizonyos svéd banda. 

Igen, az Opeth a hivatkozás tárgya. Kétségtelen tény, hogy a Disillusion nagyot merít Mikael Åkerfeldték munkásságából, de talán csak hangulatilag, néha egy-két dallam és megoldás erejéig, valahonnan a "Blackwater Park" idejéből. Igazából felesleges is ezen fennakadni, mert egyrészt a "The Liberation" kimagasló színvonala nem indokolja ezt, másrészt az egész anyag rendkívül egységes és egyedi zenei vonalon mozog.

A korai időket idéző marconább megközelítés talán leginkább a The Great Unknown című nótát és a címadó tételt jellemzi, de ezek is annyi hangulati és tempóváltást tartalmaznak (a '70-es évek prog-rockjától akár a szimfonikus metalig bezárólag), hogy nehéz lenne egyetlen stíluskalitkába besorolni a zenéjüket.  

A legsikerültebb és az érzelmi-atmoszférabeli csúcspontig legegyenesebben eljuttató dalok egyértelműen a Wintertide és a Time To Let Go. Itt olyan egységbe forr a szöveg és a zene, a mondanivaló és a megvalósítás, hogy szó szerint libabőrt kaphatunk hallgatásuk közben.

Egyetlen negatívumként Andy Schmidt alkalmanként manírba, színpadias szövegmondásba fulladó előadását tudnám felhozni, mely leginkább a záró The Mountain című tételben érhető tetten: ebben még a giccset közelítő hangszerelés is besegít. Mindezek ellenére a "The Liberation" zeneiségét és szépségét tekintve Mount Everestként emelkedik ki nemcsak a progresszív, hanem a teljes kortárs metalmezőnyből. Nagyon régen hallottam olyan lemezt, mely ennyire könnyedén és egyenesen adta volna át az alkotó szándékát és az ilyen érzelmi hatást keltett volna bennem. És mi másról kellene szólnia a zenének, ha nem erről?

Ennek a művészi hozzáállásnak a kereskedelmi sikertelenségét és népszerűtlenségét mindennél jobban alátámasztja, hogy közösségi finanszírozással kellett megsegíteni a létrehozását. De a remény éppen ezért adott: bármilyen kicsi is, de azért van ilyen szintű muzsikára fizetőképes igény. Mi pedig csak gratulálni tudunk az anyaghoz, melynek bérelt helye van év végi toplistánkon. 

9,5/10

disillusion_2019.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6915201748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.