FLYING COLORS - Third Degree (2019)

2019. október 07. - chris576

162473.jpg

Egy lemezismertető elkészítésének módja általában kétféleképpen zajlik nálam: az egyik verzió, amikor a hivatalos megjelenés előtti - napokkal, esetleg hetekkel korábban megküldött - promóból építkezve írom meg a kritikát (aminek nyilván megvan a maga varázsa) vagy már a premier után egy kiváló minőségű anyag alapján hozom meg az ítéletet.

Az éremnek mindig két oldala van: aki a minőségi zenehallgatás híve, nagy bizonyossággal kevésbé tartja fontosnak az elsőbbséget, inkább kivárja a hivatalos lemezpremiert és hi-fi minőségben veti bele magát a zenehallgatás élvezetébe. Jómagam mindkét verzióban megtalálom a számomra pozitív dolgokat. A Flying Colors esetében már a premier után füleltem bele az anyagba - profi minőségben.

Az amerikai formáció (szupergroup) (Mike Portnoy - dobok, Steve Morse - gitár, Neal Morse - billentyűk/ének, Casey MacPherson - gitár/ének, Dave LeRue - basszusgitár) zenéje nagyjából a progresszív rock és a hard rock (ez dominál inkább) keverékeként írható le. A "Third Degree" a 2012-ben létrejött Flying Colorsnak a harmadik sorlemeze (a zenekar nevét viselő első album 2012-ben, a második pedig "Second Nature" címmel jelent meg 2014-ben).

A The Loss Inside nyitja a lemezt: a Hammond-orgona és a gitárszóló is kölcsönöz egy cseppnyi Deep Purple-ízt ennek a szikár alapokon nyugvó, húzós hard rock nótának. A dob/basszusgitár kettős precíz játéka figyelemre méltó (ami egyébként az egész albumra jellemző). A másodikként érkező More szintén egy hangulatos, jól megkomponált darab: a gitár hasít, a dal második felében felcsendülő virtuóz Neal Morse-szintibetét pedig mesteri, lélegzetelállító (csak sajnos elképesztően rövid).

A Cadence-t a gitárzseni, Steve Morse melodikus betétei díszítik, melyekből több is elfért volna a nótában egyébként. Líraibb hangvételű, lassabb szerzemény; nincs libabőr, de simán megállja a helyét. A Guardianben Dave LeRue is virtuózkodik egyet basszusgitárján: ezek a betétek abszolút telitalálatok, csak éppen nagyon keveset kapunk belőlük. Ha fele-fele arányban adagolnák a prog-rock és a hard rock témákat, még nagyobbat ütne az anyag.

A Last Train Home a balladisztikus vonalat viszi, a Geronimo funkys ízekkel operál, a You Are Not Alone ismét a lírai oldalt erősíti (aminél megint csak azt érzem, hogy jó-jó, de sajnos felejthető), a Love Letter vidám, laza rockos nóta, a lemezt záró Crawl érzelemgazdag, dallamcentrikus szerzemény. Nekem azért akad némi hiányérzetem az anyaggal kapcsolatban, ám ettől függetlenül már most az egyik kedvenc lemezemnek könyvelem el.

A hangzásról: minden hangszer karakteres és jól elkülöníthető egymástól, erőteljes, dinamikus. A banda neve pedig találó: sikeres a különböző közegből érkező tagok együttműködése, összességében a "Third Degree" egy nagyon jól sikerült album, igazi örömzenélés, mely a Mascot Label Group gondozásában jelent meg 2019. október 4-én. Kivételes tehetségű zenészek, fogós és igényes szerzemények, jó hangzás. Minden adott a felhőtlen zenehallgatáshoz. Nagy szükség van az ilyen vidám és pozitív muzsikákra a mai, rideg és barátságtalan világban.

9/10

flying_colors_jim_arbogast.jpg

Fotó: Jim Arbogast 

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8615208000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.