ALUNAH - Violet Hour (2019)

2019. október 16. - Kovenant

cover_violet_hour.JPG

Lecsengőben a post-black metal hullám: az utóbbi egy-két évben a metal undergroundban helyét az okkulttal és a '70-es évek blues-rockjával átitatott stoner/doom/sludge metal vette át. Ugyanolyan divattrend ez, mint a többi, csak kicsiben: nem milliók, hanem százak-ezrek-tízezrek követik ezeket a bandákat szerte a világban, klubfellépések (jó esetben turnék), apró kiadók, de annál lelkesebb kultrajongók kísérik ezt a jelenséget. 

Természetesen ez semennyiben sem érinti vagy jellemzi a minőséget, de kétségtelen, hogy lassan már csurig vagyunk a különféle retro-rock és -metal zenekarokkal, melyben egyre többször énekesnő viszi a prímet. Szinte naponta érkeznek be hozzám a különféle istállóktól a szépreményű brigádok legújabb és természetesen színtér- és stílusdefiniáló albumai, aztán persze kiderül, hogy teljesen egy kaptafára készülnek ezek a produkciók és tulajdonképpen mindegyik a Black Sabbath hetvenes évekbeli diszkográfiáját gondolja újra, nem különösebben fantáziadús módon.

Egy dolgot felejtenek csak el ezek az együttesek: Ozzy hangja csak az övé volt és Tony Iommi riffjeit is csak ő tudta úgy megírni, ahogy ismerjük. Bármennyire próbálja bárki is levenni ezeket a jellegzetes stílusjegyeket, a végeredmény sosem lesz olyan, mint 1974-ben. És mi a fenéért is kéne olyannak lennie? 2019 végét írjuk, felebarátaim és ma a ma zenéjét kell játszani, nem egy majd' fél évszázaddal ezelőtti, már bőven az iskolai történelemkönyvekben szereplő korszakét. 

Szerencsére azért mindig akadnak olyan bandák, melyek a puszta tiszteletadáson vagy másoláson kívül saját egyéniségüket is próbálják belerakni a dalokba és szépen lassan önálló karaktert építenek: a 2006-ban megalakult Alunah pedig pontosan ilyen. Az október 11-én a Heavy Psych Sounds kiadó gondozásában megjelent "Violet Hour" a brit csapat ötödik soralbuma, mely egy igencsak jelentős felállásbeli változás után született meg.

Sophie Day alapító énekes/gitáros ugyanis 2017-ben kilépett a zenekarból, majd két évre rá követte őt férje és gitáros társa, David Day is, így mára már csak Jake Mason dobos maradt az eredeti tagságból. Az Alunah zenéjében a korábbi lemezeken gyakran jelen volt a doom mellett a brit folkos zenei örökség is és nagyon kíváncsi voltam, hogy ennyi változás után mennyire maradt meg ez az egyéni íz.

Nos, a válasz az, hogy nem igazán. Míg Sophie Day vokális előadásmódjában mindig ott volt valamiféle rejtelmesség és puha titokzatosság, addig a helyére érkező Siân Greenaway teljesen más megközelítéssel él. Egyenesebb, direktebb és talán nyersebb, vagányabb is a hangja, így sokkal ütősebb lett a végeredmény, azonban egy kissé mintha pont az a többlet- vagy háttértöltet tűnt volna el az Alunah lemezéről, mely korábban izgalmassá tette zenéjüket.     

Habár az új énekesnővel készült első hangzóanyag, a 2017-es "Amber & Gold" EP már világossá tette, de itt mindenféle népzenei, folkos elem hiányával tüntet: hagyományos doom/stoner szerzemények sorjáznak a korongon, melyekhez a szokásos hangszerelési megoldások párosulnak. Porszívószerűen búgó basszus- és ritmusgitár, míg a gitárszólók vékonyan és mindenféle torzítás vagy rásegítés nélkül szólalnak meg.

Az előzetesként kihozott két kislemezdal nem a véletlen műve: a tempósabb, rockosabb Trapped & Bound, valamint az epikus, progresszív és tökéletes kompozíciós építkezéssel bíró, kicsit elszállósabb Hunt tényleg az album legerősebb tételei közé tartoznak. Szintén kiváló a Hypnotized is, melynek pszichedelikusan körbecsavarodó gitártémái a végén egészen új irányba viszik a nótát.

A "Violet Hour" pontosan az a korong, mely nem adja meg magát elsőre és többszöri (lehetőleg fejhallgatóval, hi-fi cuccon megvalósított) meghallgatás után tárulnak fel a dallamai. Sajnos ez a fentiekben körbeírt egyenhangszerelés, mely a stoner/doom sajátja, szinte úthengerként egyenesíti ki és teszi egyformává a szerzeményeket: így járt az Alunah is, mert nagyon kellett volna ide valamiféle rafinéria (billentyűsök, fuvola-furulya, akusztikus gitár, hárfa például), mely megbolondította és színesítette volna a zenét (ez egyébként pont a záró Lake Of Fire tételben valósul csak meg valamelyest).

Pedig a dallamok, a húzós riffek és a remek refrének itt vannak, csak éppen egybemosódnak az állandóan búgó, szinte müezzinként mindent elnyomó gitár és basszusgitár sávjaival. Aki nem szentel több időt az anyagnak, az bizony unalmasnak fogja találni a "Violet Hour" korongot, hiszen majdnem végig középtempóban hömpölyögnek a nóták.  

Kicsit sajnálom is a dolgot, mert úgy érzem, hogy maga a tartalom, azaz a zene többet érdemelt volna: nagyon rá lehet gyógyulni erre a muzsikára és atmoszférára úgy, hogy az ember észre sem veszi és szépen lassan beszippantja a produkció. Nem tudom, hogy vett-e igénybe a banda külső produceri/hangmérnöki segítséget vagy az egészet saját kezűleg rögzítették, de nekem nagyon hiányzik az a plusz, melyet pontosan a hangszerelési ötletekkel lehetett volna megvalósítani, így téve változatosabbá a korongot.

Mindezektől függetlenül ez egy rendkívül erős, önálló karakterrel bíró lemez, napok óta rendszeresen pörög nálam és ezalatt fokozatosan kúszott fel a fejemben mind a pontszámot, mind pedig az év végi listás helyezést tekintve.  

9/10

alunah_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9315226624

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr.Zoom 2019.10.29. 18:01:55

Minőségi tagcsere! Az előző énekesnő sem volt rossz, csak sajnos...mit szépítsük... nem tartozott a fotogén kategóriába, ez pedig egy banda megítélésénél sokat számít, hiszen ma egy látványos you tube video nélkül nem lehet érvényesülni. Az új hölgy sokkal mutatósabb (akkora mellei vannak mint a fejem!) már csak öltözködni kellene megtanulnia, hiszen botrányos fellépőruhákban tetszeleg szegényke. (Biztos sokat hallgatta a Hungáriát:-Vedd fel a pöttyös ruhádat, az lesz majd a feltűnő...) Ami a hangját illeti, nem sok, de ezeket a mélyre hangolt doom témákat szépen viszi. Kissé fantáziátlan az Alunah, viszont abszolút kellemes, ebben a műfajban figyelmet érdemel. Jó ez az új lemez, most már tényleg csak egy ütős videó kellene, mert talán még sokan emlékeznek a szarvasagancsos bácsira, aki az erdőkben bogyókon élt, na, az egy Alunah videó volt... :) (Heavy Bough)