ENTRAILS - Rise Of The Reaper (2019)

2019. október 18. - Chloroform Girl

entrails_rise_of_the_reaper_cover_logo-titel_800.jpg

Az Encyclopaedia Metallum bejegyzése szerint az Entrails egy svéd death metal zenekar, témáik pedig a következőek: halál, gonosz, élőhalott. Az együttes október tizenegyedikén a Metal Blade Records gondozásában kiadott lemeze alapján elmondható, hogy ez a három szó nem csak egy B-kategóriás horrorfilmet, de a svéd banda ars poeticáját és dalszövegeit egyaránt tökéletesen összefoglalja.

Az Entrails hosszú múltra tekinthet vissza. Bár 1990 környékén alakultak, ekkor még demó elvételeik elkészítésére irányuló terveik sajnos meghiúsultak. 1994-ben az együttes tagjai tovább is léptek, és az Entrails mint olyan, hivatalosan megszűnt létezni. Ám a gitáros Jimmy Lundqvist nem adta fel ilyen könnyen; egészen 1998-ig folytatta a dalok írását, abban a reményben, hogy azok egy tisztességes felvétel formájában egyszer majd napvilágot látnak.

Erre egészen 2008-ig kellett várni, amikor is Lundqvist megtalálta az addigra tíz éve elásott dalait. A modern technológia segítségével a rég elfeledett számok új életre keltek, és nemsokára formát öltött és kiadatott az első két demó, a „Reborn” és a „Human Decay”. Ezzel megállíthatatlanul elindult a svéd úthenger pusztító karrierje.

Mind a metal-, mind pedig a rádióbarát popzenével kapcsolatban van egy gondolatom, mely nem hagy nyugodni. Hogy van az, hogy évtizedek óta ugyanazokról a témákról húzzák a rókabőrt az előadók, és még így is sikerül élvezhetőeket alkotniuk? Miért van az, hogy a klubokban sokadik generáció tombol a táncparkett, és az azon történtek köré szőtt dalokra (és itt természetesen a szombat esti zenés-táncos fekvehányásra gondolok, véletlenül sem a Polkadot Cadaver nótájára, melyben a lemezlovas halott, a parkettet pedig vér borítja)? Hogyan érzékenyedik el sokadik generáció arra, hogy egy érzékeny brit fiú gitározik és a szerelemről énekel?

És miért kezdünk mi, metalosok veszett bólogatásba, valahányszor egy karcos hang halálról, tűzről és úgy általánosan sötétnek és kellemetlennek tartott dolgokról hörög nekünk kemény dobokra és sikítozó gitárokra? A válasz, legalábbis az én olvasatomban, nem más, mint egy szó: stimulálás. Nem számít, ha az inger ismétlődő; amennyiben ott ér minket, ahol szeretjük, zokszó nélkül, korlátlan mennyiségben fogjuk fogyasztani. Megtalálható ez a popzenében, a metalzenében, a romantikus vígjátékokban, és a teljes internet négy százalékát kitevő felnőttfilmekben is (többnek érződik, ugye?). Az emberek nagy része nem igényel csavart, ha olyasvalami történik, amit élvez.

Ezen a csapáson halad az Entrails is. A nyomvonal adott: pokol, pusztulás, halottak, fájdalom; a szövegek alapján akár azt is hihetnénk, hogy egy black metal videoklip forgatókönyve keveredett a kezünkbe. Zeneileg azonban szó sincs erről. Bár a The Pyre riffjei egy kicsit odaintegetnek a műfajnak, a „Rise Of The Reaper” a death óriásai által kitaposott ösvényt járja. Súlyos dobok egy csipetnyi duplázóval, pörgős tekerések, elronthatatlan behörgések és epikus gitárszólók.

Sok meglepetést nem tartogat zeneileg, de a tökös riffek garantálják mind az elégedett bólogatást, mind az automatikusan morcos arckifejezést. Az album nem nagyon ül le; az instrumentális intró és outró között végig garantált a hajrázós bólogatás (ezt mifelénk pönkölésnek hívják, de miután erre a szóra a Google első találati oldala egy Shakira rajongói fórumra irányított, feltételezem, ez nem egy elterjedt kifejezés).

Nem pihennek bele a dobtémákba sem; monoton bőrpüfölés helyett meg-meglepik a hallgatót némi technikás finomsággal, de nem viszik el a figyelmet a dal fő sodrásától. Akár komolyan veszi az ember ezt a stílust, akár nem; ha vevők vagyunk a kőkemény zenékre, meg fog bennünk mozdítani valamit. Valami alatt pedig elsősorban az izmainkra gondolok.

Nem csak az intenzitás; a tematika is ugyanaz marad az album során. Legyen szó a vontatott, hét és fél perces Cathedrals Of Pain epikus riffjeiről, a Destination Death középtempós döngöléséről, vagy a húsdaráló Miscreationről, a szövegek végig sötétek, baljósak, gonoszak. Olyannyira, hogy az album vége fele található Evils Of The Night címét elolvasva apám szavai kívánkoztak a számra: Ne röhögtessetek már, műtét után vagyok!

Ennek ellenére a recept működik csavar nélkül, alig egy-két momentum akasztja meg a jól konstruált keménykedést. Számomra a már-már kötelező, szám közepére beiktatott hősködő gitárszólók teljesen feleslegesek; olyan érzésem van tőlük, mint amikor egy chopper a pirosnál túráztatja a motorját: értem, kemény vagy, ez dicséretes, de nem lehetne, hogy inkább haladjunk? Megakasztja a dalok dinamikáját az a pár alkalom is, amikor a svédek megpróbáltak némi, nem igazán profilba illő lassú részt belecsempészni dalaikba. A The Pyre lassú, bevisszhangosított breakdown-ja a változatlan, gurgulázó, de az alkalomhoz illően andantino tempójú hörgéssel például azt a hatást kelti, mintha egy uruk-hai egy pillanatra félretette volna az öldöklést, és leült volna egy bárzongorához.

Mindezt félretéve az album túlnyomórészt hozza az elvárásokat, ha valaki keménytökű riffekre, slájmfelszaggató vokálokra, és egy videotéka teljes horrorkészletét feldolgozó szövegekre vágyik, akkor a "Rise Of The Reaper" meg fogja azt neki adni. Pont ugyanúgy, mint a tartozását az a sokadik dúskeblű, aligruhás hölgy, aki úgy rendelt magának pizzát, hogy elfelejtette, hogy nincs nála készpénz.

8/10

entrails_main_photo_2019_by_lars_andersson_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9515232388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.