ARSENIC TEA PARTY - Arsenic Tea Party (2019)

2019. október 21. - Chloroform Girl

atp.jpg

Abba már valószínűleg minden, a kétezres évek derekán szocializálódott metalarc beletörődött, hogy a System Of A Down várva várt új album soha nem fog megvalósulni. Sőt, amilyen tempóban a jegyek fogynak, még az a lehetőség is veszélybe került, hogy élőben lássuk őket jövőre, amikor huszonkét év után először újra Budapesten fognak fellépni. Ezeknek a rajongóknak nyújtson némi vigaszt, hogy az együttes szellemi örökösei léteznek, köztünk járnak, és ropogós, friss új albumokat dobálnak ki szerte a nagyvilágban. Mint például így tett az amerikai, debütáló lemezét idén szeptemberben kiadó Arsenic Tea Party is.

Az Arsenic Tea Party egy olyan, számos zenei műfajt ötvöző, egy emberes projekt, melyre minden rockzenei ínyencnek szüksége volt. Dalaik egyszerre hozzák a kétezres évek nosztalgiáját, és mutatnak a jövőbe bátor, energikus stílusötvözeteikkel. Kurt Nelson koncepciója egyszerre tartalmaz ugrabugrálós punkzenét, karneválos játékosságot, nu-metalba hajló riffeket, és sok, sok hangszert. Az albumon a metal főszereplése mellett a dzsessz, a szving, a cirkuszzene és a blues is kameózik egyet-egyet.

A lemez hangzása nagyon egyedi, és éppen ezért nagyon egységes is, elsőre a „ha egyet hallottál, az összeset hallottad” érzést hozza. Viszont ezt a lehető legpozitívabban kell érteni. Kicsit olyan, mint a mindenki által ismert túlárazott hengeres chips a szupermarketből: hiába tök egyformák a szemek ízre-színre-méretre egyaránt, öt perc se kell, és könyékig vagyunk a csomagolás aljában, mint egy majomcsapdában. Ezen az elven működik az Arsenic Te Party azonos című lemeze is. A sémából csak a Dead To-Morrow dugja ki a fejét: a dal szokatlanul sötét, szkreccselős indusztriál témájával visszakalauzol minket a mátrixos cyber bulik fénykorába. Teszem hozzá, ez egyben a leggyengébb darabja is az albumnak, a figyelmet magához ragadó indítás után nem nagyon tudnak mit kezdeni a stílussal.

Ugyanez a vád azonban nem érheti a korong többi tételét. A riffek pörgősek, a szövegek cinikusak, sötétek és szemtelenek, a dallamok pedig már-már offenzíven fülbemászóak. A polgárpukkasztó témák kedvelői nem fognak hoppon maradni. A Bad Bike Ride már-már tragikus társadalomkritikájától kezdve a Cat-A-Tonic falzettóval játékossá tett, de nagyon is erőszakos szövegein át a Fakume fúvósokkal megkísért perverzkedéséig a sötét rengeteg árnyalatát mutatja meg az album.

Viszont mindezt olyan köntösbe burkolva, amitől az embernek egyszerre táncolni támad kedve. Inspirációi között az együttes a Diablo Swing Orchestrán, Tom Waitsen és Mike Pattonon át sok mindenkit listáz, felsorolásukat az „és sokan másokkal" zárják. A Fakume-t hallgatva nagyon erős a gyanúm, hogy ebbe a sokan másokba beletartozik a Dog Fashion Disco; az avantgárd metal oszlopos tagjai szintén cinikus hangvételű, nyomasztó témákkal foglalkoznak, és sorozatgyilkosos-rossz LSD trippes szövegeiket ők is előszeretettel tálalják némi fúvós agymenéssel és cirkuszzenével körítve (legfrissebb lemezükkel ITT foglalkoztunk).

Legerősebben azonban mégis csak a bevezetőben megénekelt System of a Down hatását érzem a dalokon. A már-már komikus falzettó vokálok, a punk rockban gyökeredző, de a metalba nyúló darálós kvint akkordok egyaránt az örmény-amerikai óriások zenéjét idézik fel bennem. Ezen kívül a (meglepő módon szintén Los Angeles-i örmény) VIZA hatását véltem még itt-ott felfedezni. Kiváltképp a Sausage Man tangós verzéje keltette bennem ezt az érzést; bár így jobban belegondolva a tangóra, mint olyanra, nem esküdnék meg, sajnos sztenderd táncokból sosem voltam erős (a partneremmel elkülönítve kellett táncolnunk a többiektől, hogy ha már nekünk nem megy, legalább velük ne ütközzünk).

Az organikus lendület és friss hangzás könnyen elfeledteti az emberrel, hogy az együttes legelső albumát hallgatjuk, viszont vannak a rutintalanságra, és/vagy a büdzsé hiányára utaló nyomok a korongon. Akármilyen multitálentum is Kurt Nelson, nem a dobkezelésben csúcsosodik ki a tehetsége; az ütősöket mintha egy lelkes dobos növendék játszaná fel a szomszéd szobából. Személyes rigolyám, de ahogy sok másik dalszerző is, ő is belefutott abba a hibába, hogy helyenként megelégedett azzal, ha a mássalhangzók nem, csak a magánhangzók csengenek össze a sorok végén, ezzel enyhén meg-megakasztva a dalok dinamikáját. Illetve az albumon helyenként nagyon kilóg a szintetikus hangzás; jót tett volna, ha például a Bad Bike Ride huhogós szintije helyett sikerül hús-vér vokalistákat delegálni, de gondolom, az anyagi keretek eléggé megkötötték az alkotók kezét.

Mindent egybevetve az Arsenic Tea Party nagyon üde színfolt a metalzenei színtér fekete-fehér, füst- és vérszagú összképén. Elképesztő frissesség, lendület és energia van a bandában, és kíváncsian várom, mit lesznek még képesek kihozni magukból, ha sikerül szélesebb körben nevet szerezniük maguknak. Vigyázó szemetek Flintre vessétek, erről a projektről nem akartok lemaradni!

9/10

atp_promo.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5815235764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.