Várható volt, hogy előbb vagy utóbb belefutok majd valami gyengébb produkcióba is; aminek most jött el az ideje. Az elmúlt hónapokban rengeteg szimplán csak jó, vagy éppen egészen kiváló lemezről írtam: ámde jóból is megárt a sok (szokták volt mondani). Amikor belehallgattam a Sacrifizer új korongjába, először majdnem kirohantam az univerzumból, de később azért valamelyeset enyhült a dolog és kezdtünk megbarátkozni (vagy inkább csak haverkodni - ez a helyes kifejezés).

A francia Sacrifizer (Sexumer - ének, SteelGrinder - gitár, NightReaper - gitár, Slaughterwytch - basszusgitár, Lethal - dobok) első teljes soralbuma valószínűleg nem fog bekerülni az év végi listás kedvencek közé, de szívesen írok róla kritikát. A zenekari fotókon fordított keresztekkel pózoló tagok első ránézésre amolyan sátánista black metalos benyomást keltenek, ám a zene teljesen más képet fest a bandáról.

A nyolcvanas évek speed/thrash stílusában fogant szerzemények alkotta nagylemez egy totális kliséhalmaz: az albumborító, a számcímek és a dalszövegek, illetve a zenei koncepció tekintetében egyaránt. Amolyan ízig-vérig true metal szellemiség lengi körül az egész anyagot: az ilyen albumokra szokták mondani az elvakult, maradi, fanatikus metalosok, hogy ezek legalább nem adták el magukat (bár megtették volna).

Tulajdonképpen felesleges bemutatni egyenként a dalokat, ugyanis az egész album mondhatni abszolút egyensémára épül: a számok összefolynak, nehezen elkülöníthetőek egymástól. A hangzás nagyon rossz; óriásit ront az összképen. Ha legalább erre jobban odafigyelnek, az nagyot dobott volna az egyébként igencsak középszerű dalok alkotta színvonalon. Vannak azért itt-ott jó témák, egy-két jó riff például. A baj csak az, hogy ezek nem állnak össze karakteres, jól megjegyezhető számokká.

Az énekes átlagos teljesítménye még nem is annyira zavaró, de amikor azokkal a nem várt, hidegzuhanyként érkező sikolyaival bombáz minket, az amolyan áramütésszerűen éri az embert. A hangszeresek szerencsére nem ijesztgetnek ilyen horrorisztikus jellegű témákkal (hála Istennek). Az album simán elmenne egy bemutatkozó demónak, de így, nagylemez formájában már nem annyira megnyerő. A banda egyébként az év elején már kiadta egyszer mini-LP formájában (limitált kiadású CD-n, valamint kazettán) az anyagot, de most a 2008-as demójukat és egy új dalt hozzácsapva vinyllemezen jelenik meg egy teljes nagylemez képében.

És akkor most jöjjenek a pozitívumok: a fentebb leírt negatívumok ellenére is meg kell valljam őszintén, hogy szórakoztatott a korong. Párszor meg lehet hallgatni; nem rossz ez (hallottam már rosszabbat is), de a jótól is messze van. Mondjuk az is igaz, hogy annyi nagyszerű lemez jelenik meg mostanában, hogy teljesen felesleges erre pazarolni a drága időnket. De azért biztosan lesz olyan, akinél majd betalál a cucc. A "La Mort Triomphante" a Dying Victims Productions gondozásában jelenik meg vinylen 2019. december 13-án.

És végül, hogy kinek ajánlom: azoknak, akik úgy gondolják, hogy a Metallica már az első demó után eladta magát, azaz a kompromisszumot nem ismerő, vérbeli true metalos arcoknak. Találkoztam egyszer egy ilyen sráccal valamelyik koncerten: beszélgetésünk során akármelyik banda szóba került, mindig az volt az első reakciója, hogy a demóik vagy az első nagylemezük még jó volt, de aztán jobb lett volna, ha feloszlanak...

6,5/10