Ha én zenei producer lennék, és azzal keresne meg egy induló banda, hogy szeretne egy „beauty and the beast” énekduóra alapozott death metal formációt létrehozni, melyben a dörmögő-hörgő férfihangot egy magas, kimunkált női vokál egészíti ki, akkor valószínűleg visszakérdeznék: biztosan ezt akarjátok? Mert ez már annyira lerágott csont, hogy sok húst nem lehet rajta keresni.
Annak idején, amikor a Theater Of Tragedy első lemezei megjelentek, akkor még mindez újdonságnak számított, azóta viszont már annyi víz lefolyt a Styx medreiben, hogy ne tovább! Bizonyára előítéletes vagyok, de bevallom, valami felfoghatatlan csodával magyarázható, hogy egyáltalán esélyt adtam a The Project Hate MCMXCIX nevű svéd csapat legutóbbi lemezének, mely a "Death Ritual Covenant" címet viseli.
Meg kell mondjam, rég ért ennyire kellemes meglepetés. Először is, ez nem egy kezdő banda. De nem ám! A név melletti szám - ne törd a fejed - 1999-et jelöli, ekkor alakultak. S már a lemez kezdőhangjai egy friss, életerős zenei ötletekben bővelkedő világot vetítenek elő, ami a későbbiekben csak fokozódik. Izmos, darálós, helyenként brutális megoldások váltják a finomságokat, miközben iszonyatosan erős énektémákat hallunk. Értem ezt mind a dallamvezetésre (igen, dallamok is vannak), mind pedig a hangszínek minőségére.
Számtalan death/thrash formáció próbálkozik hasonló dolgokkal, és mindez erőlködésnek, tettetett művészkedésnek hat, míg itt lazán, gördülékenyen, merem mondani szépen szól minden csúfság. Hiszen a gyűlölet projekt mégsem a levendulamezőktől illatos nyárestéket énekli meg, szóval az élet árnyékosabb, avagy sötétebb oldala kerül terítékre, a maga kendőzetlen valóságában. Fontos tudni azonban, hogy ez nem utálattól fröcsögő ízléstelenség, hanem egyfajta jó értelemben vett modern művészet. Kicsit olyan, mint egy turmixgép, melybe mindent beledobálsz, és az eredmény furcsa, de jó.
Eszembe juttatja Devin Towsend korai munkásságát, a tar fickó hasonlóan kaotikus és elborult világát, valamint egy sor ismert nevű elődöt, mégis van valami egyéniség bennük. Aki még soha nem hallott erről a zenekarról, garantáltan felkapja a fejét egy-egy megoldás hallatán. Hosszú, általában negyedórás szerzeményeik valóságos mini-rockoperák. Van, ahol úgy szólnak, mint az Ace of Base, van ahol úgy, mint a Paradise Lost vagy a Nine Inch Nails. Némelyik dalt pedig akár Gollam is énekelhetné a Gyűrűk urából. A dobos elképesztően gyors és technikás, ontja magából a kétlábgépes témákat, és ami a legfontosabb, ezek a szerzemények megszólalnak. Nem is akárhogy!
Pokoli hangulat, filmszerű zajok, magával ragadó fantáziavilág teszik színessé a sötétbe burkolódzó együttest. És ezt nem csak a lemez borítójára értem, hanem a projektet övező titokzatosságra is. Mégiscsak furcsa, hogy egy húsz éve létező, többlemezes előadónak egyetlen zenei videója sem készült. A szóban forgó kiadvány a tizenkettedik nagylemezük a sorban, mégsem lehet tudni róluk szinte semmit. Ez mondhatni meghökkentő. A projekt alapítója és vezéregyénisége egy bizonyos Lord K Phillipson, férfi énekese Jörgen Sandström, Dirk Verbeuren (Megadeth) a dobos, a jelenlegi énekesnő pedig Ellinor Asp.
Némi hiányérzetem a hangszeres skála szegénysége miatt van, szívesen vettem volna több zongorát, orgona, esetleg bőgő vagy szaxofon megszólalását, amitől még erősebb lett volna a zenei kavalkád. Rég hallottam ennyire különleges albumot, ezért nálam jár a 10 pont, korábbi lemezeiket pedig még ezután fogom feltérképezni. Most pedig, arra kérem az olvasót, nézze meg, hol is van Örnsköldsvik, ahonnan eme banda alapítója indult…Csak hogy a földrajzi környezettel is tisztában legyünk.
Ez a város körülbelül Trondheimmel van egy vonalban, s aki már látott Rosenborg meccset, jól tudja, arrafelé nem ritkán bundában és sálban szurkolnak a nézők, mert rövid a nyár, ellenben kemény a tél, nem csoda, ha a skandináv hordák száma nagyjából a csillagokéval egyenlő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki sátánista, aki kedvezőtlen éghajlat ege alá születik, hiszen jött már onnan ABBA és Roxette is, de a természeti környezet mindenképpen hatással van az alkotókra. Csak olyannak ajánlom a lemezt, aki nyitott mindenre, ami nem feltétlenül szép és jó, de érdekes.
10/10
