Sosem vonzott igazán az alternatív zenei vonal. Fogalmazzunk úgy, hogy az ilyen jellegű színezettel ellátott különböző stílusirányzatok még úgy-ahogy hallgattatják magukat nálam, de ennyi. Pont egy ilyen anyaggal van most dolgom, és hát még hasonló érzések sem kavarognak bennem: egyáltalán nem az én világom, a banda valószínűleg sosem lesz a kedvencem.
A 2003-ban alakult Nevada állambeli Otherwise (Adrian Patrick - ének, Ryan Patrick - gitár/ének, Tony Carboney - basszusgitár/ének, Brian Medeiros - dobok) az ötödik nagylemezéhez érkezett és ezt fogjuk most apró darabokra szétszedni és jó alaposan megvizsgálni. A srácok zenei inspirációforrása eléggé szerteágazó, van itt minden, mint a búcsúban: Stone Temple Pilots, U2, Faith No More, Muse, Aerosmith, Audioslave, Queen, Katy Perry, Linkin Park, Blue Man Group, stb.
A produkció profi, ám a zene gagyi; mondhatni, hogy kiválóan ötvözik a különböző stílusirányzatokat, de a végeredmény az valami borzalom. Ilyenkor bizony felmerül a kérdés: miért pont én írok róla, ha nem éppen a szívem csücske a stílus, amit a banda képvisel? Gondoljunk csak bele, milyen unalmas lehet csakis olyan lemezekről írni, melyeket az egekig magasztalunk; egy darabig szórakoztató, de aztán…
A legnagyobb bajom a koronggal, hogy a felsorolt hatások közül pont azokat nem hallom ki az Otherwise zenéjéből, amiket szeretek: például a hard rockot vagy a grunge-ot; ellenben rengeteg hip-hop, elektronikus és alternatív íz éktelenkedik itt. Olyan szinten túltolják ezeket a stílusokat, hogy egyszerűen alig bírtam végighallgatni az anyagot. Az alternatív címke még oké, de hogy hard rock (igen, így is be van kategorizálva a banda)? Az Uriah Heep vagy a Deep Purple az hard rock, de az Otherwise-nak annyi köze van a stílushoz, mint a Black Sabbathnak a diszkóhoz.
Olyan az egész atmoszféra, mintha Katy Perry és a Linkin Park közösen hoztak volna össze egy lemezt. Nem akarom megbántani egyik tábort sem, de nem szeretem, sőt egy rockzenei szaklapban sem szívesen látom őket. Buta tinimuzsika: nem rock és nem metal, csak tengernyi nyálcsorgatás. Hozzájuk képest a The Beatles egy death metal banda vagy mi. Még a Lou Reed/Metallica-lemez is sokkal jobban fekszik nálam, mint ez az X-Faktor gyanús, mainstream tucatzene.
Már a kezdő taktusok is az ellenszenv lángját lobbantják be nálam; a kicsit később már bekeményedő téma sem túlságosan meggyőző. A második dal (Money) sokkal jobb: az alteros vonal ezúttal nagyon ütős, a refrén is egész pofás. A Crossfire kizárólag refrénben erős, a többi része simán felejthető. A Lifted jól indul, de az első pár másodperc után szépen el is csesződik. A Picking At Bones pont olyan, mint amit a kereskedelmi rádiók adnak folyton-folyvást: hallgathatatlan.
Akkor ennyit a számok kielemzéséről. Nem folytatom tovább, semmi értelme nem lenne. Tehát aki szereti Katy Perryt, a hip-hopot, az elektronikus ízekkel tarkított alternatív rádiópopot, annak biztosan bejön majd az Otherwise új lemeze, a "Defy", melyet a Mascot Label Group szabadít a világra 2019. november 8-án. A pontszámom magát a produkciót, és nem a stílussal való szimpátiámat tükrözi (mert akkor a nullához közelítene inkább).
7/10
Fotó: Robert John Kley
