Megkésett értekezésem tárgya egy lassan tízéves kiadvány, a Dublin Death Patrol második lemeze, amely véleményem szerint nem kapta meg annak idején a kellő elismerést. Egy kicsit elsikkadt a lemezdömpingben. Nem is igazán vették komolyan, amolyan vadhajtásként kezelték, ami érdekességnek jó, de annál nem több.

A korong hírnevét annak köszönhette, hogy két olyan karizmatikus frontembert hozott össze, mint Chuck Billy (Testament) és Zetro Sousa (Exodus). A két legendás énekesen kívül részt vett a felvételeknél négy gitáros, úgy mint Greg Bustamante, Andy Billy, Steve Robello, és John Hartsnick, két basszer, Eddy Billy és John Sousa, a dobokon pedig Troy Lucketta és Danny Cunnigham osztoztak.

Az ilyen alkalmi jellegű formációk gyakran poénra veszik a produkciót, és ennek megfelelően kezelik az egészet: lehúznak egy kis zsetont az anyabandák rajongóitól. Pár hakni, néhány üres szólam, egy lemeznyi semmitmondó szám, jó nagy hangerő, és mindenki ugrálhat boldogan. Örömmel jelentem, itt erről szó nincs! Rögtön bele is harapnék a cobák velejébe, amikor kimondom: óriási anyagot hoztak össze!

Magyarországon egyetlen internetes oldal foglalkozott vele, a Shockmagazin. Nos, ők 7.5-re pontozták, ami nem is kevés, csakhogy szerintem ennél jóval több méltatást érdemelne. Nekem egyébként volt némi ellenérzésem velük szemben, mivel az Exodust soha nem kedveltem, Zetro énekhangját pedig egy tízes skálán igen alacsony pontszámmal illetném, ellenben a nagy melák indián az egyik legnagyobb kedvencem, maga a thrash etalon, ennélfogva kíváncsi voltam rá, mit tudott kezdeni egy fajsúlyokkal szolidabb volumenű kollégával?

Az összhatás több mint furcsa, mégis megkapó, a fondorlatos kis manóhang remekül ellenpontozza a bivalyerős orgánumot, két-három sor Zetro-féle bugyogás után jön izomtorokból az elsöprő őserő, és ahogy ezek ketten oda-vissza dobálják egymás között a labdát, azt érdemes lekagylózni! Szó szerint lubickolnak a remek énektémákban. A dalok meglepően erősek, nagy teret adnak a két mandrónak, ugyanakkor a gitárok is húznak veszettül, és a dob-basszus is gyönyörűen kihallható. Értő füllel kevert, a mai napig kiválóan megszólaló kiadvány, rendesen leugratja a hangfalakat a polcról. Jól ismerem, és felettébb kedvelem a Testament lemezeit, de nem vagyok benne biztos, hogy…

Nem, a fenti mondatot nem mertem befejezni, mert félek, szentségtörés lenne. Mégis, annyit talán meg lehet jegyezni, hogy jóval kreatívabb, izgalmasabb ez a lemez, mint a „Dark Roots”, vagy a „Brotherhood”. Mondom, mindegyiket nagyon kedvelem, de ez a kiadvány a kemény zenét kedvelőknek egyszerűen kötelező! Nincs egy unalmas perc, nincs egy töltelék nóta, nincs tipikus fejbillentős figura, ellenben pengeéles gitárok játszanak gyönyörű szólókat, betont vág a basszus, Chuck Billy pedig elementáris! Ha indulna az amerikai elnökválasztáson, neki nem kellene mikrofon, kiállna a tömeg elé, és aaaaaaarrrgggghhhh…

Hozzá kell tenni, bár thrashkirályok markolásszák itt a mikrofont, zeneileg a cucc a klasszikus metalhoz húz inkább, a vegytiszta thrash innen hiányzik. Ebben az összes elemző tévedett. Vannak thrashbe hajló elemek, főleg az énektémák tekintetében, de soha nem indul be igazán a dobos, úgy ahogy azt egy Bay Area bandában megszokhattuk. Talán még a John Bush-féle Anthrax lehetne párhuzam, nyilván magas sikolyok nélkül, illetve van még egy lemez, melyet idehoznék, mint hivatkozási alapot, ez pedig Jason Newsted „Heavy Metal Music” című kiadványa.

Nem tudnék megnevezni kimagasló szerzeményt, ezt a korongot csakis egy az egyben, az első perctől az utolsóig érdemes magunkhoz venni. Igazi energiabomba. A formáció korábbi, 2006-os bemutatkozásához nem is mérhető! Ami ott még jobbára fantáziátlan cséphadarás volt, mostanra bombasztikus, falakat döngető hangorgiává vált. Ki gondolt volna ekkora minőségi ugrásra akkoriban? Hogyan is tudnám a legpontosabban jellemezni ezt a muzsikát? Mondjuk beszállsz a ringbe és lenyomsz egy-két menetet egy olyan bokszolóval, aki nem kímél, de nem akar kiütni, és még azt is megengedi, hogy bevigyél neki egy-két találatot.

Izmos, életerős, ugyanakkor kellően ötletes és technikás metalból kevés van, így hát érdemes visszanyúlni ehhez a lemezhez, ha kell egy kis feltöltődés. S hogy miért lett a nevük Dublin Death Patrol? Mert onnan származnak. Egészen pontosan a San Franciscótól 50 km-re található Dublin nevű településről, ahol jelentős számú ír bevándorló élt annak idején. Most már ezt is tudod. Több kérdés ne legyen, futás egy lemezboltba, hátha ott porosodik a polcon egy példány ebből a ritka értékből!                                                                     

9/10