„ Jó hogy vége a nyolcvanas éveknek és nem jön újra el…” - énekelte a Kispál és a borz, ám ebben tévedett. A nyolcvanas évek simán és egyszerűen, minden kopogás nélkül belépett az ajtómon, amióta megismertem a texasi The Scourge debütáló nagylemezét, a nemrégiben megszületett "Warrant For Execution" című kiadványt.
Igaz, ami igaz, nem jött egyedül, hozta magával testvérét, a kilencvenes éveket is, hogy együtt okozzanak nekem kellemes perceket, melyekben a tizenéves koromban annyira kedvelt legendás thrash metal zenekarokra emlékezhettem. Olyanokra mint a Flotsam and Jetsam, a Death Angel vagy a kevésbé ismertek közül az Accuser, Xentrix, esetleg Whiplash, vagy Re-Animator.
Gyönyörűen letámadja az ember hallójáratait a kövér gitárdallamokban tobzódó fémes massza, átöleli a kiskonyhát, felkapaszkodik a galériára, s a nyitott ablakon át kiáltja a fákon búsongó varjak közé vak dühét.
Vajon mitől ennyire zaklatottak ezek a srácok? Éppen okozhat fejfájást sok zűr szerte a világban, de Texasban legalább kellemes 20 Celsius fok van így november tájékán, azért azt el lehet viselni. Csak nem az a csúnya kormány? Az a sunyi elnök? Mi is a neve… valami Putyin, ja nem, megvan, Trump. Ó, vele nem kell foglalkozni, igazán semmiről nem tehet…
Fel a fejjel, gyerekek, ti megtettétek a magatokét, mert ez a cucc bizony penge lett! Csak azt sajnálom, hogy nem előbb születtetek! Mert 1989-ben akkorát szólt volna a "Warrant For Execution", mint egy ágyú. Most sem szól rosszul, csak a hatása lesz jóval kisebb. Akkor eljutott volna akár 5-10 millió (!) thrasherhez, ma örülhettek, ha ötezren rákattintanak. Ekkorát változott a világ.
Pedig a szakállamra mondom, ennél fogósabb, elsöprőbb erejű, ugyanakkor technikás, sőt énekdallamokban is bővelkedő, nem hörgő, nem sikongató, teljesen sallangmentes thrash metal albumot nem tudom, mikor hallottam.
Azok a bizonyos, fent nevezett thrashlegendák is mostanra mind eltértek a vegytiszta thrashtől, kicsit talán bele is untak, no meg egy csomó más hatás is rakódott rájuk, ezért ilyen tiszta cséphadarást alig lehet már találni. Nem beszélve a gitárriffek minőségéről! Azt hiszem, sok egykori legenda mindent megadna egy ilyen életerős, ötletgazdag, gyors, technikás saját anyagért. Az első perctől az utolsóig iszonyatos lendület uralkodik, erőlködés nélküli, mondhatnám vidám zúzda ez, amire hatalmas koncerteken őrültködhetne egy stadionnyi ember, de nektek valószínűleg csak eldugott klubok jutnak.
Mindez persze durván igazságtalan, DE… Nézzük a jó oldalát, legalább mindig lesz ihlet, düh, és elégedetlenség az újabb és újabb számok írására. Őszintén remélem, hogy Andrew Atwood (gitár-ének), Alex Erhardt (dobok), Johnny Laird (gitár) és Garrick Smith (basszusgitár) nem adják fel mostanában.
Negatívum: sovány egy kicsit a hangzás. Mondhatjuk, hogy a nyolcvanas évekhez igazodott, ebben van valami, mégis kevés, főleg a dob hangzásával vagyok elégedetlen. Inkább egy jobb demó minőségét hozza, mint egy színvonalas mai thrash metal albumét. Itt jegyezném meg, hogy a Seeing Red Records nevű kis kiadótól ennél sokkal többet nem lehet várni.
Pozitívum: erős a vokálozás, maga az énekhang is kiemelkedő. Férfias, kellően hajlékony és agresszív ehhez a műfajhoz. Szintén jár a kredit a félelmetes gitárszólóknak, dob-basszus vonalon érzek egy kis lemaradást, egy kis ötlettelenséget.
A számokat nem érdemes külön vesézgetni, nagyjából ugyanazt a kíméletlen harci szellemet árasztják. Az utolsó felvétel a kakukktojás, ez egy tíz perc fölötti tétel, ebben elég sok hatás van, ez már a kilencvenes évek végének, illetve kétezres évek elejének lassabb, technikásabb oldalát mutatja be. A címe The Cross On The Wall. Mondjuk, hogy ez a kedvencem. De az az igazság, thrash-ben most ez az egész lemez ott lesz nálam a dobogón jó ideig.
10/10
