NOVEMBERS DOOM - Nephilim Grove (2019)

2019. november 04. - Kovenant

novembers_doom_nephilim_grove_cover.jpg

Ha hajlamos lennék valahogy elfelejteni, hogy mennyire telik is az idő, akkor a különböző zenekarokhoz és lemezekhez kapcsolódó évfordulók (melyekről naponta értesülhetünk a neten) szépen emlékeztetnek erre és gyakran alaposan le is döbbentenek. A Chicago-i doom/death metal Novembers Doom esetében például harminc év telt el a megalakulásuk óta: a zenei trendek változása persze őket sem kímélte, de szerencsére ők az egyik legmegbízhatóbban minőséget szállító banda.

Jelenleg a Prophecy Productions kiadónál dolgoznak és a kerek évfordulót új stúdióalbummal ünnepelték: november 1-én jelent meg tizenegyedik korongjuk "Nephilim Grove" címmel és ahogy az az amerikai csapattal rendre lenni szokott, nem nagyon tudnak gyenge anyagot kiadni a kezük közül. Amint felcsendülnek a nyitó Petrichor című tétel első hangjai, azonnal beszippant minket ez a novemberi nyomorúság (eddig valóban igen letaglózó az időjárás, szóval még külön aktuális is a dolog). Nincs mese: a Novembers Doom (mely tulajdonképpen Paul Kuhr énekest/zeneszerzőt/zenekarvezetőt jelenti egy személyben) ezer közül is felismerhető, semmivel sem összetéveszthető érzés- és dallamvilággal rendelkezik, ráadásul a dalszerzői képességeik magasan kiemelik őket a tucatprodukciók végeláthatatlan sorából.

Számtalan, évtizedeket megért együttes diszkográfiájában találhatunk ilyen-olyan albumokat: a teljesen elvakult rajongók kivételével szinte mindenki tud mondani kevéssé sikerült korongokat még a legnagyobb, legendás, stílusalapító brigádoktól is. Nem orbitális bukásokra vagy melléfogásokra gondolok (persze ilyen is akad szép számmal), hanem csak azokra a lemezekre, melyekre már pár hét után sem emlékszünk és csak a sor teljességének kedvéért vásároljuk meg azokat, de többet aztán nem is nagyon vesszük elő az adott albumot.

Nos, nálam a Novembers Doom a szabályt erősítő kivétel: sokan esküsznek a korai anyagaikra, másoknak talán a 2011-es "Aphotic" lemezzel elkezdődött modernebb korszakuk tetszik, ám számomra teljesen mindegy, miről is van szó, mert egész egyszerűen imádom az amerikaiak semmivel sem összehasonlítható megszólalását és atmoszféráját, no meg Paul Kuhr hangját. Öblös, boltozatos, pincemély deathes hörgése, illetve mindenféle manírtól mentes, egyszerű, de rendkívül kellemes és kifejező tiszta éneke egyaránt telitalálat. 

Egyik kedvenc stílusom a doom/death, de igen kevés idetartozó banda képes giccs nélkül valódi fájdalmat és kilátástalanságot közvetíteni dalaival. Annyi ilyen lemezkritikát közöltünk már hasonszőrű produkciókról, hogy azzal Dunát lehetne rekeszteni, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy ebből a temérdek zenéből mennyi volt a valódi érték a rengeteg darálás, másolás, illetve sírós-rívós, suttogós vagy szavalós, filmzenés borzalom között.

A Novembers Doom zenéjében egész egyszerűen megvan az a két dolog, ami pályatársaik többségénél hiányzik: egyrészt képesek önálló karakterrel rendelkező, azonnal elkülönülő és a fejünkben megragadó dalokat írni, másrészt pedig (ami talán a legfontosabb) olyan mennyiségű emberi érzést tudnak közvetíteni, amennyit másoknak egy egész, akár évtizedeket átölelő karrier során sem sikerül.

Az együttes olyan végtelen profizmussal dolgozik, hogy külön öröm figyelni a kompozíciós megoldásaikat: náluk semmi sem öncélú sosem. Már a fentebb említett Petrichor középrészén belefuthatunk egy olyan többszólamú harmonizálásba, melyet sehol sem találunk a kortárs death metal színtéren. Ehhez érkeznek a szebbnél szebb gitárszólók, melyek tökéletessé kerekítik a nótákat. 

A "Nephilim Grove" olyan, mint a 2001: Űrodüsszeia fekete monolitja:  rabul ejt, nem ereszt, tele van rejtélyekkel, melyek csak többszöri hallgatásra fedik fel magukat. Legyen szó akár a The Witness Marks szigorúbb, keményebb deathes őrléséről (melyben a refrén olyan, hogy abból évtizedenként írnak egyet jó esetben) vagy a korong legfantasztikusabb és legkomplexebb tételéről, a címadó Nephilim Grove csodálatos összetettségéről, egy másodpercnyi üresjáratot sem fogunk találni az ötvenhárom perces lemezanyagon.

Ahogy már jeleztük, a zenekar 2011-es "Aphotic" című albuma már jelentős mértékben tartalmazott progresszív metal elemeket és ez a friss korongon is bőségesen jelen van. Ne Dream Theater-féle technikázásra gondoljunk, hanem a death/doom színtéren nem igazán szokásos kompozíciós összetettségre. Ráadásul a Novembers Doom zenei világába bekúszott a Katatonia-jellegű melankólia is, de mindez Paul Kuhr nagyon jellegzetes dallamainak és érzésvilágának szűrőjén keresztül jut el hozzánk.

A korábbi lemezeikkel összhangban ismét Dan Swanö felelt a hangzásért és valóban iszonyatosan megdörren a cucc. Még csak digitális promóként sikerült lefülelnem az albumot, de még ebben a lebutított formátumban is hasít a megszólalás: mivel sok korongjuk CD-ként van meg, tudom, hogy hogyan szólnak egy komolyabb hi-fi berendezésen és bizony már előre várom, hogy így sikerüljön meghallgatnom az anyagot.

Tudom, sokan csak legyintenek egy harmincéves banda tizenakárhányadik lemezére, de abban egészen biztos vagyok, hogy a "Nephilim Grove" az év egyik legerősebb produkciója: tíz pontot csak azért nem adok rá, mert számomra a banda első korszaka etalon, így nem érezném korrektnek az összehasonlítást. Azonban a jelenlegi metalszíntéren nagyon kevés ilyen érzelemgazdag és minőségi albummal találkozhatunk, az egészen bizonyos.

9,5/10

novembers_doom.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9715285868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mr.Zoom 2019.11.04. 19:25:12

Két dolgot szeretnék hozzáfűzni: Az egyik, hogy szerintem a legszebb lemezük a 2002-es To Welcome The Fade. Ekkor énekesnő is volt a bandában, kicsit a korai Tiamatra emlékeztető zenét játszottak, hörgős-dallamos részek váltják ott egymást, akusztikus betétekkel, a másik, hogy az énekes fájdalmas zenei világának oka két veleszületett, gyógyíthatatlan betegség, melyek a gerincét támadták meg, és időközönként kínzó hátfájást okoznak, minek következtében Paul egész életében gyógyszeres kezelésre, és gyógytornára szorul.