LACUNA COIL - Black Anima (2019)

2019. november 05. - Dan696

cover_23.jpg

Kevés olyan zenekar akad a világon, mint az olasz Lacuna Coil. Gyakorlatilag kezdetektől fogva ugyanazon a magas színvonalon és fordulatszámon működnek, mindezt akként, hogy albumról albumra képesek megújulni, még úgy is, hogy gyökereiben a zene ugyanaz marad. Figyelemreméltó a rizikóvállalásuk ilyen téren. Mondjuk ez abból a szempontból nem meglepő, hogy gyakran emlegetik fő hatásaik között a Paradise Lostot, akik szintén hasonló úton járnak. 

Én nagyjából a 2006-os "Karmacode" lemez óta követem őket és ezidő alatt az egyik legnagyobb kedvencemmé váltak. Legutóbbi anyaguk, a 2016-os "Delirium" egy igen masszív lemez lett (lemezkritikánk ITT olvasható), az eddigieknél sokkal súlyosabb zenével és komorabb atmoszférával. A léc nagyon magasan volt a "Black Anima" számára. Vajon megugorja-e a szintet ? Vajon maga a csapat szintet lép-e? Vajon ezt a szintet hova lehet kitolni? Jelentem, a Lacuna Coil megcsinálta az év albumát!

Azt már az előzetesen bemutatott Layers Of Time alapján lehetett érezni, hogy az új album leginkább a "Delirium" világához áll a legközelebb. Ez úgy 90%-ban igaz is, viszont annyit tekertek az egészen, hogy nem egy újrázást kapunk vagy egy második részt, hanem az előzőnek a továbbgondolását. A leglátványosabb változás az ének terén vehető észre. Ilyen szempontból a "Black Anima" talán az eddigi legváltozatosabb Lacuna album. 

A korong az Anima Nera című tétellel nyit (imádom ezt a címet, nagyon remélem, hogy a decemberi Barba Negra bulin ezzel nyitnak, csak a stílusosság okán), mely egy visszafogottabb, ám annál hatásosabb, helyenként kimondottan horrorisztikus atmoszférával operáló dal lett. A nóta végén a folyamatosan ismételgetett "Cosa ne rimane della mia anima nera? Anima nera, Anima nera, Anima nera" sor Cristina Scabbia kifejezetten kislányosra vett hangján hidegrázós. 

Ezt követően megindul a cséphadaró, és a Sword Of Anger képében embertelen és embertelenül húzós dal folytatja a sort. Amit ezen a ponton hallunk, az úgy nagyjából jól is tükrözi, hogy mi vár a hallgatóra a következő, körülbelül negyvenöt percben. Talán minden eddiginél jobban a refrénekre vannak kihegyezve a dalok. De hogy egy kicsit a másik oldalt is dicsérjem, Andrea Ferro hangja is csúcsformában van és nagy örömömre az előző lemezhez képest emeltek a hörgős, bömbölős énektémák számán. 

A következő nóta a megklipesített Reckless. Ez egy valamivel hagyományosabb Lacuna Coil tétel, de az alaphangulata a nyitó dallal rokon, főleg ami a refrént illeti. Itt már az elektronikus megoldások sűrűbbek is, amiben a banda mindig is nagyon erős volt. Ezzel párba tenném a már emlegetett Layers Of Time című dalt, a korong egyértelmű slágerét és második legsúlyosabb dalát. Ehhez hasonló talán az előző albumon szereplő House Of Shame volt. Hihetetlenül intenzív az egész szerzemény, és annyira fülbemászó Cristina minden sora, hogy egy idő után azon kapja magát az ember, hogy magában dúdolja. 

Az érdekesebb dalok közé tartozik még a Now Or Never, mely nemcsak az egyedi, szinte rap-közeli verzéje miatt emlékezetes, hanem a gitárjáték miatt is. Ja igen, ha már gitárok. A csapata sorait 2016 óta erősíti Diego Cavallotti, aki undergroundabb arcoknak az Acid Oceanből lehet ismerős. Véleményem szerint príma választás volt. Kimondottan ízes és berántó a játéka. Ennyire a gitárt soha nem éreztem erősnek a korábbi albumokon. Ezzel most nem a korábbi bárdistákat akarom ekézni, viszont most tényleg azt érzem, hogy a gitár szinte külön életet él. Még egy príma szólót is kapunk az Apocalypse című tételben. 

Mindenképpen meg kell még említenem a Veneficium című tételt, mekynek a nyitányától kapásból az Epica jutott az eszembe. És ez az érzés később sem távozott. Azt kell mondanom, kifejezetten jól áll nekik, ennyire érett és érzékeny dalt talán még soha nem hallottam tőlük. Ráadásul ez a lemez leghosszabb dala, több mint hat perc. 

Ugyan a dobok mögött, már nem Ryan Folden foglal helyet, de utóda, Richard Meiz bőven van olyan jó, mint kollégája. Szinte kikezdhetetlen egységet alkot Marco Coti Zelatival. A ritmusszekció tényleg hibátlan. Nem tolakodó, de nem is bújik be a billentyűk és a gitár árnyékába. Egyedül talán annyit tudnék felhozni, hogy egy-egy ponton mintha a basszus egy minimálisan elhalványulna, de laikus fülnek egyáltalán nem zavaró. 

Egyszerűen nem tudok belekötni ebbe a lemezbe. Nem mintha feltétlen az hajtana, hogy le akarom húzni a sárga földig, de kifejezetten szokatlan azt tapasztalni egy alapvetően slágeres zenekarnál, hogy még akkor is teljesen önazonosak és betonstabilak, hogy ha alaposan bekeményítenek. A Lacuna Coil pedig pont ezt tette. Az alapvető dallamossága ellenére is brutálisan súlyos és arcba mászó. Az a fajta fenékrúgás, melyet eddig nagyon kevés bandánál hallottam.

Tudom, hogy nagyon nagy merészség ezt egy olyan évben kijelenteni amikor a Slipknot, a Rammstein, és a Tool is új albummal jelentkezett (szegény System Of A Down rajongóknak sem lennék a helyében, nem baj, legalább koncertek lesznek), de számomra a "Black Anima" az év lemeze. December 6-án a Barba Negrában találkozunk! 

10/10

lacuna_coil_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2115288346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.