ANGEL WITCH - Angel Of Light (2019)

2019. november 13. - Kovenant

angelwitch-angeloflight_web_1.jpg

Kevés hányattatottabb sorsú csapat létezik a brit Angel Witch zenekarnál: a negyvenhárom éves brigád egész története állandó feloszlások és újraindulások végeláthatatlan és folyamatosan ismétlődő ördögi köre, melyből valahogy sosem sikerült kikeverednie a Kevin Heybourne énekes/gitáros vezette társulatnak. 

Mára ő maradt az egyetlen eredeti tag: az angol frontember mintha sportot űzne abból, hogy pár évente eltűnik, majd egy teljesen új felállással ismét előbukkan, mintha mi sem történt volna. Sajnos ennek a hektikus és kaotikus karriernek meg is lett az eredménye: a bő negyven év alatt mindösszesen öt soralbum és a tulajdonképpeni lábjegyzet pozíció a heavy metal nagykönyvében.

A fentiek semmiképpen sem jelentik azt, hogy a zenéjüknek köszönhető mindez: egész egyszerűen sosem jött ki nekik a lépés, NWOBHM-fanatikusokon kívül alig-alig ismeri bárki is a nevüket, a kereskedelmi sikerek pedig éppúgy elkerülték őket, mint az M3-as autópálya Heves megye székhelyét. 

Pedig a kezdetek rendkívül sokat ígérőek voltak: az 1980-as "Angel Witch" című bemutatkozó anyaguk annak a stílusnak volt az egyik emblematikus lemeze, mely aztán átalakította a '80-as éveket és máig a legnépszerűbb vonulatává vált az egész metalszíntérnek: a brit heavy metal új hulláma akkoriban robbant be a Saxon, az Iron Maiden, a Diamond Head, a Def Leppard, illetve többek között a Tygers Of Pan Tang zenekaroknak köszönhetően. A debütalbum mára kultstátuszt ért el és akkoriban is széles körű kritikai elismerést szerzett magának, noha ez nemigen tükröződött a lemezeladásokban. Azonban számtalan ismert és népszerű metalzenész és -csapat jelentős hatásaként hivatkozott a zenekarra (Dave Mustaine, Chuck Schuldiner, Tom G. Warrior, csak hogy néhányat említsünk).

A banda a korong megjelenését követően gyorsan szét is esett és innentől kezdve gyakorlatilag a már említett feloszlás-újraindulás ciklus indult be és folytatódott egészen napjainkig. A legutolsó újjáélesztési kört 2012-ben futotta a brigád, amikor Heybourne egy lemezre ("As Above, So Below") összerántott egy átmeneti felállást, de ezután is pihenőre vonult a társaság. Most a Metal Blade gondozásában hét év után, november 1-én jelentették meg ötödik stúdióalbumukat "Angel Of Light" címmel és az előző társulatból egyedül Will Palmer basszusgitáros tartott a frontemberrel. 

Ha be szeretnénk lőni az Angel Witch stílusát, akkor értelemszerűen a nyolcvanas évek klasszikus brit heavy metaljára gondoljunk, azonban náluk mindig sokkal hangsúlyosabban jelen volt a '70-es évek doom (elsősorban Black Sabbath-féle) öröksége. A rádiós lejátszásokra optimalizált három-négyperces energiabombák helyett (melyekben akkoriban az Iron Maiden, a Saxon és a Def Leppard is jeleskedett) ők mindig is nagyobb lélegzetű kompozíciókban gondolkoztak, melyekben természetesen jelen voltak az ikergitáros megoldások és az akkoriban kötelező ízes gitárszólók is. 

E súlyosabb, komorabb megszólalás miatt egy kicsit mindig ki is lógtak a tipikus NWOBHM-keretek közül és a friss anyaguk is olyan, mintha egy bespeedezett Candlemass által felvett lemezt hallgatnánk. Átlagosan hatperces dalmonstrumok gördülnek elő szépen sorban (mindösszesen nyolc a bő háromnegyed órás korongon) és halad is minden a maga útján, csak éppen már az első meghallgatás során azonnal kiugrik az album és egyben a zenekar legnagyobb problémája.

Ez pedig sajnos Kevin Heybourne hangja és énektémái. Egészen pontosan mindezek hiánya. Értem, hogy a frontember szeretne mindent egymaga kézben tartani a dalszerzéstől az előadásig bezárólag, de egész egyszerűen a hangi adottságai nem elégséges ahhoz, hogy előrevigye a produkciót, sőt, a legnagyobb hátráltató tényező ő maga. Elképesztően kifejezéstelen fahangon énekli végig a nótákat, ráadásul nulla változatossággal, mondhatni rábeszél vagy -narrál a verzékre. 

Olyan, mintha az első megoldást vette volna fel a stúdióban mindenféle kreatív rákészülés nélkül: minden szerzemény minden sora ugyanolyan vékony narráció és már a második-harmadik tételnél ez rendkívül fárasztóvá válik. Nagy kár, mert a riffek, a szólók, a gitáros ötletek és megvalósításuk csillagos ötös, csak éppen az egészet kinyírja ez a dallamtalan, magas regiszterű, fantáziátlan vokalizálás (mely több helyen sajnos el is csúszik és kellemetlenül hamiskássá válik).

Az egyetlen kivétel a nyitó Don't Turn Your Back, mely szinte slágeres sodrással bír és az egész lemez legtempósabb, legdinamikusabb dala. A többi szerzemény viszont teljesen egybemosódik és nem hagy különösebb nyomot maga után. Kiemelkedik a többi közül még a Condemned, mely egy húzósabb, dögösebb doom metal nóta (megint erős Candlemass-utánérzésekkel), de ezen kívül nemigen tudnék bármi más emlékezeteset kiemelni az albumról.

Sajnálom, mert a lehetőség ott van a dalokban, de ehhez a frontembernek be kellene látnia, hogy egy főállású, profi énekesre van szüksége a bandájának, aki szintet emelhetne a szerzeményekkel. Ezt így nagyon vékonynak érzem és őszintén szólva kizártnak tartom, hogy ebből akárcsak az underground szintjén is áttörés süljön ki. 

6,5/10

angel_witch_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr515304868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.