CYHRA - No Halos In Hell (2019)

2019. november 14. - Kovenant

cyhra_no_halos_in_hell_artwork.jpg

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra igenis fontos a hitelesség és az önazonosság kérdésköre. Tudom, a mai cinizmussal, nihilizmussal teli és a körberöhögést lakossági hobbitevékenységgé nemesítő korszellem mindezen dolgokat teljesen nevetségessé és feleslegessé próbálja tenni (maga a posztmodern is erről szól többek között), a másik oldalról meg a személyi edzők, influenszerek, stylistok, életmód-tanácsadók, meg a csak a jó fene tudja, hogy milyen rendű és rangú netes képződmények változtatták szitokszóvá a fenti fogalmakat, de akárhogy is, enélkül egy művészi produkció fabatkát sem ér.

Mindezek a svéd szupergroup, a Cyhra kapcsán jutottak eszembe. Rendkívül furcsa formáció ez, amolyan öszvérjellegű produkció, mely visszakézből cáfolja meg az előzetes elvárásainkat. A banda egyik húzóneve ugyanis Jesper Strömblad, a legendás In Flames alapítója és kreatív agya, kinek neve sokak számára (jelen sorok íróját is beleértve) garanciát jelent a minőségi melo-death riffekre és dalokra. Ismert, hogy a gitáros 2010-ben lépett ki anyazenekarából és mindenki úgy gondolta, hogy a stílusváltás okán történt mindez és Strömblad az, aki ragaszkodott a valódi fémtartalomhoz, így valamikori visszatérésekor majd alaposan odapörköl az orrunk alá.

Aki ezt várta, az óriásit fog csalódni: a Cyhra másik híres tagja (és fő dalszerzője) Jake E (Joacim Lundberg) énekes, aki az Amaranthe sorait hagyta ott 2017-ben. Az induláskor még ott szerepelt a fotókon Peter Iwers basszusgitáros is, aki szintén az In Flames alaptagja volt kilépéséig, de ő tavaly távozott, így az azóta csatlakozott Euge Valovirta kezeli a gitár mellett ezt a hangszert is (a dobos pedig Alex Landenburg).

Már a 2017-es bemutatkozás, a "Letters To Myself" (lemezkritika ITT) kapcsán megírtuk, hogy a Cyhra egyfajta modern dallamos pop metal produkció, méghozzá a generikusabb fajtából és sajnos ez a 2019. november 15-én a Nuclear Blast gondozásában megjelenő "No Halos In Hell" korong kapcsán is elmondható. Őszintén szólva a friss anyag mintha a fénymásológépben készült volna: ember legyen a talpán, aki egy-két dal hallatán be tudja azonosítani, hogy melyik album is szól éppen.

A Cyhra zenéje a Beast In Black - Amaranthe vonalba illeszkedik tökéletesen: a modernitás kedvéért némi elektronikus püttyögés keretezi az egyensablon öntőformában készült szerzeményeket. Jake E énekhangjának semmi, azaz nulla, zéró köze van a metalhoz, de a legfőbb problémám az, hogy ha levesszük a gitárokat a nótákról, akkor egy elég nyálas, Eurovízió-kompatibilis dalcsokrot kapunk: minden dallamfordulat, minden refrén, az előadásmód, a giccses, ezerszer hallott csöpögős-sírós-férfibánatos melódiák olyan szinten ütköznek mindennel, ami miatt a gitáralapú rockzene a kedvenc stílusom, hogy igazából csak a korrektség kedvéért pörgettem végig többször is az anyagot.

A legfájdalmasabb az, hogy az egész nemzetközi metalszíntér egyik (ha nem a) legtehetségesebb gitárosa alig kap szerepet a dologban, bár lehet, hogy ez számára inkább szerencse, semmint pech. Néha egy-egy nótakezdet erejéig megcsillanthatja azokat a legendás riffeket és ilyenkor mintha reményünk lenne arra, hogy ... De aztán vége: bekúsznak azok a rettenetes, giccses klisék és vége a dalnak, szó szerint (az I Am The One nyitása pontosan ilyen: Istenem, ha az első öt másodperc szellemében ment volna végig a korong, de sajnos nem).

Olyan szinten üti egymást a két zenei világ, hogy egész egyszerűen nem férnek meg egymás mellett. A rockzene pontosan a színes-szagos slágerkultúra ellenében jött létre: alapja a blues és nem Karel Gott vagy Engelbert Humperdinck. Itt nem valamiféle ostoba színtérféltésről, hanem egyszerű esztétikai kérdésről van szó és számomra teljes rejtély, hogy Jesper Strömblad pontosan mit is keres ebben a formációban. Nem tudom elképzelni, hogy ő ebben a megközelítésben látja a metal jövőjét.

A fémzene fájdalmasan visszaszorult és teljesen elveszítette generációs utánpótlását, valamint kulturális jelentőségét az elmúlt egy-másfél évtizedben, ez pedig alapvető hatással van az itt dolgozó zenészekre is: relevánsnak maradni, azaz valós, fizetőképes rajongói keresletet előteremteni egyre nehezebb és mára már egyértelmű trend, hogy a metalbandák egyre inkább a popzenéhez való közelítésben, gyakorlatilag az abban történő feloldódásban látják saját jövőjüket.

Térjünk vissza az önazonosság és a hitelesség bevezetőben említett kérdésköréhez: hol húzódik az a határ, mely elválasztja a még belefértet a vállalhatatlantól? Ki a csudát érdekelne, ha egy feltörekvő, popesztétikával megáldott csapat készítette volna el a "No Halos In Hell" korongot? De itt a színtér egyik kultikus figurája szerepel, éppen ezért különösen érthetetlen számomra a Cyhra projekt.

Annyiféle olyan kortárs zenei hatás van, melyet újításként vegyíteni lehet a metallal (ahogy ezt számtalan banda meg is teszi): miért pont erre a rettenetesen giccses euro-schläger vonalra esett a választás, fogalmam sincs. Mindenesetre sok sikert kívánok a zenekarnak, de annyi bizonyos, hogy a jövőben mérsékeltebb kíváncsisággal fogok a Cyhra felé közelíteni. 

6/10

cyhra2019f.jpg

Fotó: Linda Florin

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7515306024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.