Rozsdagyár

D.A.D - A Prayer For The Loud (2019)

2019. november 16. - Mr.Zoom

1000x1000_7.jpg

Ha beírod a keresőbe a DAD rövidítést, akkor azt látod, hogy az egy község Komárom-Esztergom megyében, az Oroszlányi járásban. Mármint Dad, természetesen. Esetleg a dán D.A.D, akikről legutolsó lemezük apropóján most kritikát fogalmazok meg, felléphetne itt egy titkos minitúra keretei között… Micsoda cím lenne: D.A.D in Dad! Ez talán még azt az ötletemet is felülmúlná, mely évekkel ezelőtt Zoránnal kapcsolatban jutott eszembe: miért nem csinál hatalmas bulit Ozorán, s adja ki „Zorán Ozorán” címmel? Vinnék, mint a cukrot, már csak a címe miatt is…

Most talán a felvetés abszurditásán mosolyog a kedves olvasó, de tovább ütném a vasat: ha az L.A. Guns felléphetett Tatabányán, miért ne lehetne egy D.A.D-koncert Dadon? Legalább hozna egy kis változatosságot a lakosság életébe. A D.A.D pedig elmondhatná, hogy egy egész települést felrobbantott a rockzenével!

Mert sajnos ez nagylemezekkel nem igazán sikerül nekik… Mármint a robbantás. Leszámítva az ősrobbanást, ami annak idején beemelte őket a köztudatba. Ez volt 1991-ben a "Riskin’ It All". Erre azért sokan emlékeznek… Micsoda év volt az! Metallica, The Cult, Motörhead, Metal Church… folytathatnám oldalakon keresztül... Ilyen bandák között kitűnni nem volt könnyű feladat!

Csakhogy az MTV durván ráharapott a Bad Craziness című videóra, mely a Headbangers Ball egyik nagy kedvence lett, és az enyém is. Azt akkoriban nem tudtam, hogy üzleti értelemben csúnyán bukott velük a Warner. Gyakorlatilag az összes zenei piacon szerényen fogyott az a lemez, miközben én fürdőszobában, buszon, garázsban, ahol csak lehetett hallgattam és ordítottam a vidám rock’n roll számokat. Nem értem, hol szúrhatták el a kiadó szakemberei, mert simán fogyhatott volna ebből milliós tételben, mégsem fogyott. Még Dániában is csak 120 ezer körül kelt el a mai napig. Érthetetlen, mert az a korong kiállta az idő próbáját, ugyanolyan életerős, energikus, értékes darab ma is, mint akkor.

Az évek azonban szépen elcsordogáltak, a D.A.D kiadott azóta összesen nyolc nagylemezt, beleszámítva a legújabbat, de bármennyire is szeretem őket, azt kell mondjam, ezen a nyolcon nincs annyi jól sikerült szám, mint a "No Fuel", és a "Riskin" lemezeken együttvéve. Pedig mindent tudnak, amit a szakmáról tudni kell, és mégsem… Valahogy nem megy nekik.

Évről évre az összes kiadványukat meghallgattam, abban a reményben, hogy majd ugyanannyit pörögnek a lejátszómban, mint klasszikus lemezeik, de nem… Egy-egy jobb nóta mindegyiken akad, annál több már nem igazán…

Nyolc év szünet után tértek vissza 2019-ben a piacra, egy némiképp alterosabb, sötétebb anyaggal. A lemez a Burning Star című dallal reménykeltően indul. Bombajó hangzás, az énekes sem lett gyengébb, a gitárok is kellemesek. De már a második számnál követelném a füstös lokálhangulat helyett a jópofa rock’n rollt, pedig ez a címadó tétel, mely éppen a kiadvány egyik legerősebb darabja. Tényleg hatásos szerzemény, csak én nem tudok elszakadni attól, amikor annak idején megszólalt a dilis intró a Bad Craziness elején és azonnal lüktetett bennem az egész! Sajnos itt nem érzek ilyesmit, sokat hallott füleim elégedetten nyugtázzák, hogy tudnak zenélni a dánok, de ez minden.

A Nothing Ever Changestől kezdve nagyjából a következő a recept: végy egy átlagos, zötyögős alapot, énekelj rá valami se nem nyálas, se nem durva szólamot, a szövegek legyenek egyszerűek, könnyen érthetők, ide tegyél egy kis gitárt, oda egy kis dobot, és akkor majd jó lesz!

Azt éppen nem is lehetne mondani, hogy nem jó. Minden a helyén van, kétségtelenül rockzene a végeredmény, sokkal jobb mint Lady Gaga vagy a Coldplay, sőt az underground rock területén belül is sokkal erősebb, mint az idén megjelent kiadványok nagy része, csak sajnos semmi nem marad meg belőle a fejben. Egyetlen dallamot, refrént, vagy sort nem tudnék holnap már felidézni belőle, míg a Grow Or Pay vagy a Laugh 'n' A 1/2 szóról szóra itt van bennem. Ez a nagy különbség.

Jonathan Tyler She Wears A Smile című akusztikus dala jutott eszembe, amikor az A Drug For The Heart megszólalt, nyúlásnak éppen nem mondanám ezt a szerzeményt, inkább fogalmazzunk úgy, hogy véletlen akkordmenet-azonosságról van szó. Egyébként tetszik az énekes intonációja, és tényleg, mekkora lenne egy Jonathan Tyler-Jesper Binzer duó! Ezt együtt kellett volna felvenniük!

A Musical Chairs kicsit felpörgeti a tempót, talán ha ilyen lenne az egész lemez, akkor fel tudnám vinni a pontszámot egészen nyolcig, de összességében ez inkább egy hatos. Abszolút hallgatható, kiváló hangzású lemezanyag, a régi rajongóknak sok kellemes percet okoz, a legifjabb generáció azonban valószínűleg elmegy mellette…  De ha mégsem, akkor december 7-én, az A38-as hajó fedélzetén találkozhat velük! Legyünk őszinték, egy D.A.D.-buli, a régi nagy nótákkal, egy-egy újabb számmal megfűszerezve nagyon nagyot tud szólni! Még akkor is, ha nem Dadon tartják...

6/10

d_a_d_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr615308960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása