DOPETHRONE - Koncertbeszámoló a kanadai sludge/doom csapat zentai bulijáról

Dopethrone, Dungaree - Zenta, Zentropia, 2019. november 3.

2019. november 16. - Vendégszerző RGY

dopi3.jpg

Nem tudnék hirtelen megnevezni még egy olyan bandát, amelyiknek annyira önazonos a kiállása, mint a Dopethrone. A banda sludge-doom, saját címkéjük szerint „slutch” metalban utazik – a slutch egy angol nyelvjárásban a híg sarat jelenti, de ha hihetünk az Urban Dictionarynek, az olyan hölgyeket is jelöli, akiknek züllöttsége csak a slut és a bitch szavak kombinálásával érzékeltethető.

Rendszerint az Electric Wizardöt és a Weedeatert szokás felhozni zenéjük jellegzetességeinek érzékeltetésekor, okkal: nevük az előbbi formáció harmadik albumának címéből származik, az utóbbi pólója pedig védjegyszerűen megfigyelhető a banda énekes/gitáros főnökén, Vincent Houde-on.

Az együttes „Transcanadian Anger” című albuma tavaly jött ki; és ennek a karcos, súlyos, beborult anyagnak a borítója remekül ábrázolja a banda működésmódját. Az elszabadult Transzkanadai Expressz fékezhetetlenül robog a végtelen cannabismezők között a gyanús eredetű ködben kábító füstöt pöfékelve, rajta pedig a csontváz görcsösen kapaszkodik a szerelvénybe, hogy tartani tudja a tempót a masinával, amely feltartóztathatatlanul rántja magával és esze ágában sincs lassítani, csak száguld a teljes önpusztítás felé. Súly, berántó lendület, tonnányi fű és az erkölcsi fertőben való dagonyázás: ez a Dopethrone esszenciája.

Ez a remekbe szabott, példás életvitelű formáció koronázta meg a Desszert Feszt október 26-i alkalmát, amelyre elmentem ugyan, de sok emlékem nem maradt róla, ezért úgy döntöttem, újrázok, és megtekintem őket a Zentropia nevű klubban Zentán, ami csak bő ötven kilométerre található Szegedtől, így egy kellemes biciklitúrával könnyen elérhető. Maga a Zentropia egyszerű, de hangulatos klub kis koncerthelyiséggel és finom sörökkel (külön pacsi a kézművessör-készletért, ami nem túl nagy, ellenben jó).

A Dopethrone szeánszát hazánk egyik stoner reménysége, a budapesti Dungaree vezette fel. Ez az együttes pár koncertet leszámítva mindeddig elkerülte a figyelmemet, és László Gergő grunge-os énekhangja továbbra is rettentően távol áll az ízlésemtől, ám ezen az estén néhány szám után azon kaptam magam, hogy menthetetlenül bólogatni kezdek Horváth Zoltán gitáros arcletépő, mázsás riffjeire. A közönség eleinte felemás érdeklődést tanúsított a Dungaree iránt, a zenekart azonban szerencsére ez jottányit sem ingatta meg, fellépésük az elejétől a végéig vérprofi volt, teljes átéléssel játszottak, különösen az előbb említett Gergő, aki úgy üvöltött a mikrofonba, mintha nem lenne holnap. Megkérdőjelezhetetlen lelkesedésük, odaadásuk valamelyest be is érett, mert előadásuk végére határozottan többen figyeltek rájuk. A magam részéről szurkolok ennek a csapatnak, mert zeneileg ott vannak a szeren, az énekhang nem az esetem, de ez az én bajom, szóval remélem, hogy megkapják mindazt a sikert, melyet a zenéjük és a bivaly kiállásuk alapján megérdemelnek.

dopi2.jpg

Már a Dungaree is késve kezdett, a kiírt 8 óra helyett úgy fél 9 környékén, ez a késés pedig természetesen továbbgördült, ennek megfelelően a Dopethrone is csúszott. Időben is meg szét is. Értitek, mert ugye szétcsúszott csapatról beszélünk... A banda gondoskodott róla, hogy megfeleljen az önmagáról kialakított imázsnak, már a koncertjük előtt is folyamatosan iszogattak (persze mi mást tehet az ember egy rövid, de intenzív turné közben), koncert közben pedig Vincentnek folyamatosan a keze ügyében volt a viszkisüveg, és Victor Daigle, alias Vyk basszeros is gondoskodott a megfelelő folyadékutánpótlásról sör formájában.

No mindenesetre, ha emlékezetem nem csal (bevallom, nem igazán lestem a telefonomat), a Dopethrone nagyjából háromnegyed 10 és 10 óra környékén csapott a húrok közé. Kezdésük nem volt akadálymentes, a beállásnál akadt valami gond a hangzással, ami miatt Vincent mintha kicsit be is pöccent volna. A magam részéről nem észleltem semmi különöset, a klub lehetőségeihez képest elég jól dörgött minden, de sajnos az is tény, hogy az én botfülem nem túl fogékony a hangzás nüanszaira.

Végül aztán elkerülhetetlenül bekövetkezett a koncert. A számlista kézenfekvő módon a friss anyagra, a „Transcanadian Anger”-re fókuszált, olyannyira, hogy rögtön a lemez három igen erős pillanatával nyitottak. A Snort Daggert kezdőszámnak megtenni furcsának tűnhet, mert ez a mocskos, torz, kifordult dalszörnyeteg a Dopethrone önmagához mérten is kaotikus oldalát villantja fel, de amikor az ember azért megy el egy koncertre, hogy szennyes doom riffek és már-már black metalba hajló károgás kíséretében, sörrel a kézben ünnepelje a dekadencia legsötétebb bugyrait, akkor emiatt aligha támadnak aggályai. Tiszta szerencse, mert akkor még kevésbé behatóan ismertem a 2018-as lemezt, pedig azóta a koncert második tétele, a pusztító lendületű Planet Meth nagy kedvencemmé lépett elő.

Az előbb a black metalos ének emlegetése némi kiegészítést igényel, az ének terheit ugyanis többnyire a „Dark Foil” (2011) és a „Transcanadian Anger” lemezeken vendégszerepelt Julie Unfortunate vállalta magára, aki először agyontetovált arcával és derékig lógó rasztacsimbókjaival, másodszor pedig kirobbanó koncertteljesítményével vonja magára az ember figyelmét, így Vincent hörghurutos bélhányásában csak elvétve gyönyörködhettünk, javarészt Julie transzba esett vijjogása szaggatta le az orcánkat. A koncert első tetőpontja részemről akkor érkezett el, amikor felharsant az első kifejezetten ismerős szám, a Tap Runner, az utána következő, zseniálisan pusztulat riffel indító Dark Foilt pedig tényleg csak a banda egyik #1 himnusza, a Shot Down überelhette a kéjfaktor terén. És bár az új lemez mellett egyértelműen a kiváló „Dark Foil” kapott jelentős figyelmet a programban, azért a Dopi nem feledkezett meg a ritkaságokról sem, így megkaptuk a Fisterrel közösen írt anyagukról a Hostot, továbbá elhangzott egy új szám, a Sultans of Sin. A második tetőpontot mindenesetre kétségtelenül a buli zárása jelentette: a Scum Fuck Blues és a Killdozer párosa végérvényesen felrakta a koronát az estére.

Őszintén szólva nem tudom és nem figyeltem, mennyire lendült be a közönség a banda megnyerően faékegyszerű ars poeticája hallatán, mert eléggé eldobtam az agyam az örömtől a „Hochelaga” lemez és az egész Dopi-életmű egyik legtökéletesebb műve hallatán, de merem feltételezni, hogy ez a nóta másokat is bemozgatott, akár olyanokat is, akik soha nem hallottak Dopethrone-t, csak szeretik a belassult, mélyre hangolt, gonosz metalt. A Killdozer pedig kiváló zárótétel, gyanúm szerint a későbbi buliknak is elmaradhatatlan kelléke lesz.

A zenekar jóformán egyáltalán nem kommunikált a közönséggel, amikor mégis, azt nonverbálisan tették, mint amikor Julie lenyúlta egy slukk erejéig az egyik néző cigijét, amikor Vyk koccintott az elöl álló emberekkel, vagy amikor Vincentet sörrel itatta a közönség. Más koncertfelvételeket elnézve a Dopi egyébként sem egy szószátyár banda, eléggé tőmondatos stílusban szólnak a közönséghez (a dalszövegeiktől se várjunk cicerói körmondatokat vagy bonyolult időmértékes szerkezetet), most viszont még ezek a tőmondatok is elmaradoztak. Nem tudom, előfordulhat-e, hogy Vincent valami miatt bezsörtölődött a beálláskori hangzási gubanc miatt (amit nem teljesen értek, mert a közönség soraiból jónak észleltem a hangzást). Mindenesetre ahogyan szó nélkül kezdtek, úgy szó nélkül is távoztak, a Dopethrone jött, látott és tarolt. A koncert után a banda többsége még ott maradt a vendégtérben, úgyhogy éjszakába nyúló kocsmázás következett, aminek során Vyket el is kaptam egy kis beszélgetésre.

Megkockáztatom, hogy ez a klubbuli még jobban is sült el, mint a Dürerbeli, mert ez a klubkörnyezet jól passzol a Dopihoz. Én legalábbis maximálisan élveztem. A fenti vonatos hasonlatot továbbgondolva: egy fergeteges este erejéig felugrottam a Dopethrone tébolyult és fék nélküli szerelvényére. Másnap visszatértem a kispolgári élet akolmelegébe, a vonat pedig robogott tovább. Reméljük, mihamarabb újra elzakatol a környékre, mielőtt a túltolt üzemanyagpusztítástól felpörögve a szakadékba száguld.

dopi1.jpg

Szerző: Thasaidon (zothique.blog.hu)

Fotó: Takács Borisz (B42 - DiY)

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1115308788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.