Rozsdagyár

LAURA COX - Burning Bright (2019)

2019. november 17. - Mr.Zoom

laura-cox-e1573503418755.jpg

A nemrégiben megjelent Laura Cox lemez kapcsán érdemes elmerengeni kicsit komolyabban a zenevilágról és úgy egyáltalán az ismertségről/elismertségről. Miért lesz valakiből rocksztár? Másból miért nem? Egyáltalán, mi a fontos valójában: zenélni vagy a zenén keresztül érvényesülni, esetleg mindkettő, vagy egyik sem? A megszokottnál kicsit szabadabb hangvételű lemezkritika következik, melyhez az apropót a november 8-án piacra került "Burning Bright" című lemez adja.

„Szexi, tehetséges, vad rocker…” hirdeti a Rock At Night zenei portál, mintegy kicsomagolva a díszdobozból ezt a csinos fiatal lányt, aki már a második lemezével próbálkozik meghódítani a… mit is? Férfiszíveket? A világot? Európát? Ezt csak ő tudja, vagy ő sem.

Nagyon tanulságos a történet, érdemes elemezgetni. Onnan kezdjük, ahonnan ő, a YouTube-videók világából. Itt a legfontosabb tényező mind előadói, mind forgalmazói szempontból a nézettség. Még akkor is így van ez, ha nem vagy zenész és semmilyen anyagi befektetésed nincs a videód mögött. Talán nem akarsz rögtön nagyot szólni, de annak azért örülnél, ha nem csak az iskolatársaid néznének és a családod elismerése sem okoz maradéktalan elégedettséget. Tehát valamiféle tervet készítesz, mivel is lehetne kitűnni a tömegből? Pontosan úgy, ahogy Laura tette 2008-ban, amikor első zenei videóit közzétette.

Az ő eszköze a gitár volt, és még valami. A külseje. Ez máris két hatékony eszköze az érvényesülésnek. Úgy tűnik, sokkal több nem is kell. Mert nézzük csak, a Dire Straits Sultans Of Swingjével kezdte. Ezt elég sokan el tudják gitározni, de ha én tanulom meg vagy legyen ez az illető mondjuk Kovács Pista a Pepita utcából, szóval az a gyanúm, hiába filmezzük le és tesszük közkinccsé a feldolgozást, az nem fog másfél millió kattintást kapni. Erre elég nagy az esély. Neki sikerült. Messze nem HD minőség, messze nem bravúros gitározás, mégis, minden stúdió nélkül, producer nélkül, zéró befektetett összeggel produkált másfél millió megtekintést. Innen indult.

Úgy tűnik, elképesztően egyszerű megnyerni a tömegeket, ha a külső megjelenésed vonzza a tekintetet. Úgyszólván semmit nem kell tenned, mint áruba bocsátanod a fizikai megjelenésed. Közben persze arra gondolsz, amire akarsz. Vagy amire tudsz. Úgy értem, amíg ura vagy a helyzetnek, és a szereped nem nőtt föléd, addig rendben… De ne menjünk tovább ezen a mellékösvényen, maradjunk a gitározásnál.

A csaj megtanult tisztességesen szólózni. Ontotta magából a videókat. Slash, Knopfler, Angus Young dallamait játszva produkált négymilliós házi felvételeket. Ez döbbenetes adat! Hiszen továbbra is amatőr, csináld magad cuccokról beszélünk.

Ahhoz évek kellettek, hogy minőséget lépjen és egyáltalán zenekara legyen. Talán másokban is felvetődik a kérdés: miért? Miért kellettek hozzá hosszú évek? És miért kellett neki zenekar? Ha már van egy komoly rajongói bázisod és a követőid figyelik a megjelenéseidet, akkor miért fontos a zenészpályán való helytállás?

Itt jutottam el egy fontos következtetéshez, amely így hangzik: a nézettség nem minden! Pontosan tudja minden Youtuber, influenszer, blogger, médiasztár, miért is követik annyian. Az indok többnyire rendkívül prózai és mivel semmi olyan nincs mögötte, ami komoly teljesítményt takar, maga a produkció az önbizalmat nem növeli. Hiúságunk becsaphat minket ideig-óráig, hosszú távon sajnos nem. Laura Cox is pontosan tudta, hogy mellbedobással kiemelkedhet, gitárszólókkal aligha. Ezért egy köztes utat választva megpróbál mindkettőn haladni egyszerre.

Végre rátérek a szóban forgó albumra, mert minden előítéletet félretéve az anyag nem lett rossz. Ha nem is kiemelkedő, de legalább hallgatható, ízléses rocklemez. Olyasmi, amihez nem kell nagy zsenialitás, annál több szakértelem. Mert hozzáértő zenészek nélkül még csak nem is pukkanna. Nagy mázli, ha az előkészületekre van pénz, és dörzsölt vén profik kihozzák belőled a maximumot.

Bizony, bődületes hangzást varázsoltak a hölgynek az ICP Stúdióban. Howie Weinberg (Aerosmith, Oasis, The White Stripes) volt a producer és nem végzett félmunkát! Irgalmatlanul izmos a hangzás, különösen a basszer kolléga munkáját élvezetes hallgatni. François C. Delacoudre a neve és számomra a legfőbb élvezetet az ő basszusjátéka adja. Ezzel máris elárultam magam, a tartalomra vonatkozóan.

Nincs túl sok ebben a csajban, ez a helyzet. Van hangja, ez tény, tud gitározni, képes dallamos, fogós refrénű dalokat írni, csak sajnos a fő vonzóereje még mindig a megjelenése.

Ezen pedig az sem fog változtatni, ha mondjuk két hét múlva befut, és világsztárrá válik, akit Kambodzsától Kanadáig mindenki ismer. Mert rohadt egy dolog ez, de aki YouTube-videók nélkül is értékes embernek érzi magát, annak nem kell a nézettség, elég, ha egy ember figyel rá, de ő tiszteli és becsüli, s minden hibájával együtt szereti, míg mást milliók követnek, valahogy mégsem változik sem az önbecsülése, sem a hangulata, sem az életkedve. Legfeljebb az anyagi helyzete lesz kedvezőbb.

A lemezanyagot egyetlen mondattal tökéletesen körül tudom írni: Alanah Myles és Sandi Saraya találkozása Bryan Adams zenekarával. Ez mondjuk egy 15 évvel ezelőtt nem is volt lehetetlen elképzelés. De már megint eltértem a tárgytól! A Fire, Fire döngölése kiválóan kezdi a lemezt, és a Bad Luck Blues is kellően erős, a minőségibb dalok közé tartozik. Bár ez utóbbiban meg kell dorgálnom a dobost: ugyan semmiféle dobos képzettségem vagy gyakorlatom nincsen, mégis pofátlan leszek. Ehhez nagy szakértelem nem kell: bántóan egyszerű ritmusképletekkel dolgozik.

A Last Breakdown nálam a tetőpont, és innen haladunk egészen a középszerű, akusztikus kezdésű River nótáig. Közben kifogástalan minőségű rádiórock szerzemények pörögnek, olyan számok, amilyenekkel húsz évvel ezelőtt őrületes karriert lehetett volna befutni. Hogy most, 2019-ben mire lesz elég, arra magam is kíváncsi leszek.

Rekedtes hang, feszes farmer, hibátlan külső, és tüzes rock’n roll számok: azt hiszem, elég sokan vannak, akiknek nem is kell több. Én magam nem tartozom ezek közé, de mert egyiket sem vetem meg, ezért adok rá annyi pontot, amennyit.

6/10

laura_cox_band_promo_pic.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6715309456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2019.11.18. 11:10:31

Hallgatható, színvonalas felső közép kategóriás retro rock zene. Jócsajszi gitározik, énekel, ez szuper, és ritkaság. Én 7,5-öt adtam volna.
Mondjuk elég unott a csajszi feje, már az első home videón is. Lehet, hogy a muterja kényszeríti bele a rocksztárságba (??) a valóságban jobban szeretne egy gazdag pasi felesége lenni 2 gyerekkel.
süti beállítások módosítása