A londoni The Quireboys nagylemezének idei megjelenésében látszólag nincs semmi rendkívüli. A kilencvenes évek vége felé volt egy hosszabb mosolyszünet náluk, azóta azonban majdnem minden évben előjönnek az úriemberek egy-egy koronggal. Ha azt mondom, nagyjából a maguk örömére, az rosszindulatú megjegyzésnek hathat, pedig nem az, ők tényleg saját maguk és aránylag kis létszámú, de lelkes rajongótáboruk szórakoztatására alkotnak.
A sorrendben 12. stúdióalbum mégis tartalmaz meglepetéseket, nem egy szokványos „12 egy tucat” lemez, valószínűleg a lelkes angol szimpatizánsok is felkapták a fejüket, amikor a szerzeményeket meghallották.
Mert a The Quireboys visszatért! Hogy honnan? A középszerű dögunalomból. Senki ne érezze megállapításomat a műfaj vagy a zenekar iránti támadásnak, hiszen egyike voltam azoknak, akik 1990-ben az "A Bit Of What You Fancy"-t izgalomtól tágra nyílt fülekkel hallgatták, ma is valóságos klasszikusnak tartom e felvételeket, azonban minden nosztalgia ellenére be kell vallanom, szerintem ezeknek a színvonalát a zenekar a későbbiekben nem volt képes elérni. Sőt, még megközelíteni sem.
Arra talán még sok örökifjú rocker emlékszik, hogy a debütáló lemez az EMI kiadványaként jelent meg, és szinte bombaként robbant az akkori glam/sleaze színtéren. A kilencvenes évek elején zongorával megalapozott Stones-ízű rock’n roll számokat nem sokan vezettek elő (The Black Crowes, Enuff Z Nuff, Faster Pusycat említhető). Ezért nagy volt az elvárás a folytatásra vonatkozóan, amely szintén még az EMI égisze alatt "Bitter Sweet And Twisted" néven jelent meg 1993-ban, és akkora bukás lett, hogy a zenekartól megvált a kiadó, feloszlottak, és csak 2001-ben jelentkeztek újra egy kis kiadónál. Ez volt a Sanctuary Records és a "This Is Rock’n Roll".
Azóta a Quireboys rendületlenül vívja a maga kis harcait, gyűjtögeti az erőt és a rajongókat, sorra jelennek meg lemezeik, kivétel nélkül az Off Ye Rocka gondozásában, és várják - gondolom én - a régi szép idők visszatértét …
Azt nem tudom, köszönt-e rájuk akkora aranykor, amekkorában ifjoncként részük volt (M.O.R fesztivál, MTV klipek, brit eladási lista második hely), de annyi bizonyos, hogy hosszú idő után megint letettek valamit az asztalra, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
Nagyon jó kis anyag lett az "Amazing Disgrace". Sajnos az a baj, hogy az előtte megjelent sok tucatáru beárnyékolja, ezért nem sokan ismerik fel valódi értékeit. A kritikusok nagy része így van ezzel: The Quireboys, ja igen, füstös rock’n roll, jellegtelen klimpírozás, oké… Az olyan lemezek, mint a "Well Oiled" (2004), "Halfpenny Dancer" (2009), "Twisted Love" (2016) azt érték el, hogy egyre kevesebben veszik komolyan a bandát, miközben, mint a példa is mutatja, van még puskaporuk.
Már a hangzás magában megér egy kis misét. Klasszisokat ver az előző kiadványokra. Erőteljes, jó arányban kevert, abszolút profi munka. A dalokat a Rockfield Stúdióban vették fel, ez - gondolom - sok olvasónak mond valamit (a Queentől a Sabbath-on át az Oasis kedvelőkig). A megszólalásban pedig azzal húztak egy nagyot, hogy a már gyengülőben lévő Spike hangját háttérénekesekkel erősítették. Ez volt a jolly joker!
De hiába minden háttérénekesnő, vájtfülű zenei producer és befektetett dollár, ha nincsenek jó dalok. Végre a The Quireboys ilyeneket is írt! Említhetném a címadót vagy a Sinners Serenade-et, vagy nagy kedvencemet, a Seven Deadly Sins-t, de tulajdonképpen csont nélkül zötyög le ez egész lemez a lejátszóban, egyszer sem érzem, hogy hopp, ezt most nyomjuk tovább! Ez pedig óriási dolog, hiszen éveken át mondhatni helyben topogtak.
Feels Like A Long Time - mondja ez egyik szám címe, és bizony ilyen dalokat tőlük utoljára 1990-ben hallottam. A szám egyébként Stones-utánérzés, de hát a Quireboysnál minden dal olyan, mint… A Dancing In Paris olyan, mint a Yazoo Only You című dala, az Eve Of The Summertime mint egy Rod Stewart-feldolgozás, de ez már csak egy ilyen műfaj. Zongorás-billentyűs blues alapú rockzenében minden sematikus, éppen ezért iszonyú nehéz itt fogós, jól hangzó, nem elcsépelt, mégis hangulatos dalokat írni.
Valójában nehezebb, mint extrém metalt vagy progresszív rockot játszani, a kötöttségek miatt. Úgy gondolom, a lassabb, barátságosabb hangulatú, akusztikus hangvételű rock’n roll zenék kedvelői rongyosra fogják játszani a lemez bakelit kiadványát, a rádiók közül pedig lesz olyan, amelyik nem zárkózik el és ez ma a The Quireboys számára nagy eredmény.
8/10
Fotó: Mark Regan
