ÖXXÖ XÖÖX - Y (2019)

2019. november 30. - Mr.Zoom

338321.jpg

Már megint egy hörgős doom/death formáció, zagyva és enyhén szólva röhejes „egyéni” koncepcióval, feltehetően a világot megváltó eszmeiséggel, milliószor elkoptatott „mázsás” riffekkel, szigorú külsővel, és persze sátáni szimbólumokkal felszerelkezve, mert mi más kellene az emberiségnek, mint az extrém metal? Csapj a húrok közé öcsém, te meg üsd a dobot, mintha élveznéd, és akkor majd mi leszünk a királyok! - körülbelül ennyiben merülhetett ki a francia fiatalok hozzáállása, ami nem is eredményezhetett mást, mint unalomba fulladó, lapos, feledhető lemezanyagot…

… vagy mégsem? Vigyázat… Hogy is mondta annak idején Rodolfo mester? „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” Ti pedig olvassátok végig a kritikát, mert trollkodok! Nem véletlenül és még csak nem is a rossz kisfiú perverz örömeinek kiélése végett kezdtem szándékosan félrevezető módon a bevezetőt. Mint jelen zenekar minden megnyilvánulásának (a névválasztáson kezdve a borítón át a szövegekig), így negatív véleményt sejtető mondataimnak is fontos oka van: szeretnék rámutatni a felszínesség veszélyeire! Mert akár így is lehetne. Át kellene érezni az ilyen esetleges tévedések súlyát! Nagyon könnyű, egyben veszélyes, sőt azt is mondanám ártalmas lesújtó véleményt hozni valamiről, ami komoly értékeket hordoz magában, csak nem mélyedünk el benne kellőképpen.

Nem egyszerű a zenei világban való eligazodás, hozom fel azok védelmére, akik néha megégetik magukat egy-egy albummal, előadóval, vagy koncertélménnyel kapcsolatban, mert a szemmel látható, füllel hallható motívumok megtévesztenek. Megszeretünk egy műfajt annak markáns stílusjegyeiért, elkezdünk gyűjtögetni, rajongani, jelen lenni a színtéren, majd nagyot csalódunk, amikor úgy érezzük, hogy kedvenceink ezeket a stílusjegyeket annyira érzik magukénak, mint kutya a fején hordott lámpaburát. Míg mások értéktelennek látszanak, miközben pont bennük van az izgalmas tartalom. Túl szép lenne a világ, ha minden az lenne, aminek látszana, és egyben túl unalmas, mert valahol pont az adja a felfedezés örömét, amikor rendhagyó jelenségekkel találkozol, mondaná Pangloss mester, hozzátéve, hogy természetesen minden a legeslegjobban van ezen a legeslegjobb világon. Mert talán valóban nem egyszerű az eligazodás itt, cserébe viszont küzdelmes, tanulságos, és élvezetes.

Nem kevés munka árán, de megküzdöttem az Öxxö XööX új lemezével, mely nemes egyszerűséggel „Y” névre hallgat, s a legkevesebb, amit mondhatok, megérte a belefektetett időt és energiát! De ne szaladjunk ennyire előre!

Kik ők? Dieppe kb. 30 000 fős kisváros Franciaország északi partvidékén, Le Havre fölött, közvetlenül a tengerparton. Itt hozta létre 2006-ban néhány helyi zenész azt a formációt, amelyhez fogható - túlzás nélkül - nem sok volt a világon. Laurent Lunoir gitáros felvette az Öxxö Xööx nevet, Laure Le Prunenec énekesnő lett Ricinn, Thomas Jacquelin dobos pedig Isarnos. További segítségként pedig ott volt Gautier Serre, azaz Igorrr, a Whourkr agytrösztje. Már a kezdeteknél fontos szempont volt az újszerűség, az egyéni stílus megtalálása, ezért kitaláltak egy olyan nyelvet, amilyen nem létezik. Ezen a nyelven írták a szövegeiket, így azt látnak bele a halandzsába, amit csak akarnak. Ügyes, ügyes.

Nem éppen újszerű az ötlet, hiszen sokan rávágnák a mai zenehallgatók közül, hogy a Sigur Rós is hasonló eszközökkel élt korábban, az idősebb rókák pedig feltehetően így mormognak bajuszuk alatt: Magma. Bizony-bizony, Franciaország jelentős haditetteket mondhat magának a progresszív rock színterén, emlékezzünk a zseniális Gongra, és a nem kevésbé egyedi Magmára most egy kicsit. A Magma sajnos nem tartozik a legismertebb együttesek közé, annak ellenére, hogy legendás albumokat készítettek és a mai napig aktívak. Ők az általuk kitalált kobaian nyelven alkották meg sokszínű, semmihez nem hasonlítható zenei világukat, melybe belépni minden rajongójuk számára különleges élmény. Talán sejthető e néhány sorból, hogy magam is ezek közé tartozom.

Az Öxxö Xööx tagjai feltehetően hallottak már Magmát, Third Ear Bandet, Amon Düült és hasonlókat, mert ezekhez az ősi progresszív legendákhoz hasonlatos birodalomban léteznek, azonban azoknál jóval extrémebb és keményebb vonalon valósítják meg elképzeléseiket.

Progresszív death metal lenne a megfelelő elnevezés, de erre a valódi progresszív death metal hordák, mint a Death, a Cynic vagy az Atheist (és főként rajongóik) talán érzékenyen reagálnának. A gondom ott van, hogy a rocknál keményebb a metalnál elvontabb, a deathnél szelídebb ez a zene. Pont ez a jó benne, hogy nem igazán illik egyik skatulyába sem.

Engem az Öxxö Xööx leginkább a nemrégiben górcső alá vett svéd Project Hate MCMXCIX munkásságára emlékeztet. Férfi és női ének egészítik egymást, hörgés és dallamok váltakoznak, sikálás és technikás zenei megoldások egyaránt megtalálhatók, néha felgyorsul, néha lelassul a zenei folyamat, az egyetlen lényeges különbség a szövegvilág.

Kíváncsi lennék, egyáltalán hány hallgatót érdekel manapság, miről is szól egy kortárs metalelőadó lemeze? Úgy tűnik, éppen elegendő ok a kedvelésre az a tény, hogy a zene brutális, az énekes hörög, a gitár torz, a dobos tolja a lábgépet, és kalapál veszettül. Nem mintha mindez kevés lenne, érdemes néha figyelembe venni a mondanivalót is.

Ha valaki veszi a fáradtságot, és utánanéz, mi rejtőzik e kitalált nyelven írt, zagyvának tűnő koncepció mögött, akkor olyan sorokkal találkozhat, mint például: „Ez kifordított világ, felemeli a bolondokat, kitaszítja a valódi hősöket” „A halálon túl az emberi faj örökkévaló és szent, a lélek halhatatlan” „Jól csak a szívével lát az ember, az igazán lényeges a szemnek láthatatlan”  Mindez a D című számban van.

Most nézzünk bele a 999-be, itt mi található? „Szeretet és intelligencia által teremtett hatalmas energiamezőben élünk. A fény munkája teszi a gonosz dolgokat jóvá. Bárha szemünk nem is érzékeli, a rossz mindig átalakul valami jóvá. Egy gyilkos mögött mindig rejtőzik egy szenvedő gyermek. A démonok angyalokká kell váljanak újra… Semmi nem olyan gyönyörű, mint egy gonosz lélek megtisztulása”

Kétpólusú világban élünk, a jó és a rossz szakadatlan küzdelme jellemzi a Föld bolygót, ahol csupán vendégek vagyunk. Ezt hirdetik a franciák, és a nevük is a yin és yang egyfajta átirata, a 6 és 9-es számok egymással  való szembeállítása. Ez a folyamatos pulzálás érhető tetten a hanglemez hallgatása közben. Igen, hanglemezről beszélek, mert 1000 példányt ki is nyomtak az albumból, és nem kérdés, szerencsés fickó, aki birtokolhat egy ilyet.

Szerintem mestermű született. Az első tétel nagyon szigorúan kezdődik, de amint az énekesek megszólalnak, máris sejthető, hogy sok van ebben a zenében. Vallási énekekhez hasonlatos áhítatunk hirtelen ördögi hörgésbe csap át, majd onnan rögtön egy angyali orgonaszólam szakít ki, és megint visszaugrunk a pokolba, onnan fel a mennybe, kicsit a földre, közben tüzek égnek, kérdések gyötörnek, emlékképek fájnak, és csak kapkodod a fejed, hogy most mi van?

Amikor első hallgatásra szemügyre vettem az anyagot, nekem a kezdés borzasztóan sűrűnek találtatott. Úgy a 35. perc után kezd enyhülni az összhatás, egyre több finomság lép be a képbe, addig viszont durván komplex őrület van! Ezt jobb, ha előre tudja mindenki, mert itt tényleg nincs kímélet. Nemzetközi oldalak kritikusai számára is betette a kaput, többek szerint kibírhatatlanul hosszúra szabták a lemezidőt ezzel a 78:43-al. Miről beszélnek ezek? Bárcsak érteném…

Nem pontosan azt várjuk el egy alkotótól, hogy minden tudásának legjavát belesűrítse egy hangzóanyagba, melyet aztán újra és újra elővehetünk? Nem azt szeretnénk, hogy napok, hetek, évek elmúltával kisebb-nagyobb csemegéket találjunk benne? Nem pontosan ez a fajta emésztés, csiszolódás, nyitottá válás lenne a zenei alkotás lényege? Van annál rosszabb, mint amikor már le sem kell játszani egy felvételt, előre tudod minden hangját, szavát, rezdülését? Ennél az albumnál a feldolgozáshoz szükséges idő jóval több, mint egy átlagos produkció esetében, senki nem fogja fütyülni a refréneket a villamoson, a rádiók sem fogják játszani, de tíz év múlva is nagy örömet fog nyújtani a hallgatók számára, amennyiben kellőképpen nyitottak rá.

Gyönyörű, nagyívű kórus munkálkodik, verseléshez hasonló szövegmondás jelenik meg, opera-hatású nyújtások szakítják meg a duruzsolást, kántálások, zörejek, dobogások, hangfoszlányok lebegnek a szemünk előtt, az agyunkban, és annyi sok meglepetés ér, hogy felsorolni sem lehet, nem is szabad, mindenkinek maga kell megtapasztalja ezt a különleges élményt, mert ez tényleg egyszeri és megismételhetetlen. Még abban az esetben, ha újra lejátszod magadnak, akkor is az, mert az már nem ugyanaz a lemez lesz.

Kegyetlen? Igen. Szelíd? Igen. Fárasztó? Igen. Pihentető? Igen. Összetett? Igen. Befogadható? Igen.

És így tovább. Megannyi aspektus, fent és lent, ilyen és olyan, nem lehet egyértelműen egy bizonyos színnel lefesteni a hangulatát, éppen annyi arca van, mint annak a világnak, amelyben élünk. De ebben az ezerarcú, egyszerre gyógyíthatatlanul beteg, mégis csodaszép világban van valami, ami soha nem múlik el: a remény. Amíg ilyen lemezek születnek, nagy baj nem lehet.

10/10

Utóirat: Mivel nem ismertem a zenekart, kicsit beleástam magam Igorrr és társai munkásságába. Így jutottam el a Corpo-Mente 2015-ös albumáig. Ezen is Ricinn, azaz Laure Le Prunenec énekel, és Igorrr gitározik. Ha ez a lemez 10 pont (márpedig annyi) akkor az nagyjából 100! Nagyon ajánlom mindenkinek, akármilyen műfajban is mozog! Elképesztő!

oxxo_xoox.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr515331336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.