THE CLAYPOOL LENNON DELIRIUM - South Of Reality (2019)

2019. november 30. - Mr.Zoom

south-of-reality-claypool-lennon-album.png

Ez a lemez sem tegnap jelent meg, még csak nem is tegnapelőtt, hanem 2019. február 22-én, mégis elővenném most egy kicsit, mert sok szempontból nagyon érdekesnek tartom. Igazság szerint már azt sem értem, miért hallgatom, szóval vívódásaim, legbelső töprengéseim tárom a nagyvilág elé, választ keresve olyan rendkívül egyszerű kérdésekre, most akkor mi a jó és mi nem? Honnan számít valami eredetinek, mikortól nevezhető olcsó utánzatnak és egyáltalán miért van mások stílusában írt daloknak értelme?

Ehhez a lemezanyaghoz két zenekar öröksége szolgáltatta a témákat. Az egyik a The Beatles, a másik a Pink Floyd. Nem kis nevek. Miután Les Claypool kezelte a basszust, így van egy kis Primus íze is a szerzeményeknek.

Na de hol van a saját hang, az újító szikra, az egyéni mondanivaló ebben az egészben? Ez az, amit nem értek itt, és még mást sem. Például miért kellett Sean Lennonnak hajszálpontosan levennie apja frazírjait? Miért nem énekelt Sean Lennon stílusban? Mert olyan nincs? Vagy van, de nem érdekes?

Ha én vagyok John Lennon fia, talán nem is kezdek énekelni, hiszen mindenki vele fog összehasonlítani, de ha mégis belevágok, akkor biztos, hogy tudatosan dolgoznék egy saját, egyéni énekstílus kialakításán, és eszembe nem jutna őt másolni. A lemez 9 számából 7 szerzeményen annyira jól sikerült ez a bizonyos hasonulás, hogy egy régi vágású Beatles-rajongó, aki nem tudja, miről van szó, a lemezt hallva már az első hangoknál felkapja a fejét: "Hiszen ez Lennon!"

Csakugyan Lennon, de nem az a bizonyos megboldogult, ennyire még nem fejlett a tudomány, hanem a másik, a kisfiú, aki közben 44 éves bácsi lett. Így rohan az idő. Most mondhatnánk erre, hogy kinek másnak lenne joga Lennon stílusban nyomulni, mint Lennonnak, és ebben van igazság, de inkább amellett állnék ki, hogy jobb lett volna, ha mondjuk Claypool minden számhoz egy vendégénekest kér fel, vagy marad Sean, de nem erőlteti ugyanazt az énekstílust.

Ennyit erről. Lépjünk túl a Beatles-utánérzés problematikáján, főleg hogy tőlük a hatvanas évek végét, a Yellow Submarine/Magical Mystery Tour korszakot vették elő, ami véleményem szerint a Beatles csúcspontja volt, és ennek a pszichedelikus-közbebeszélős-tekervényes zenei körítésnek nagyon örültem.

Most akkor nézzük a Pink Floyd hatásokat. Ha ezek még hatások… Végeredményben lopásról nem beszélhetünk, hiszen mások a szövegek, nem ugyanazok a gitárdallamok, sem az akkordmenetek, a Toady Man’s Hour mégis pont olyan, mintha lemaradt volna "A Falról". A Little Fishes úgyszintén egy az egyben Pink Floyd, csak a refrénjében megy át Lady Madonnába. Ha ezt egy fiatal, kezdő zenekar műveli, akkor mit mondunk? Ügyesek vagytok, jó zenéket hallgattok? Valami ilyesmit, azt hiszem. Kimondom, amit gondolok: arc kellett ehhez a lemezhez. Nem is kicsi.

Mindamellett el kell ismerni, tudnak valamit ezek az urak. Pofátlanság ide vagy oda, koppintás vagy sem, a hangszeres képzettségük mégis kiemelkedő (azok a basszusfutamok, ó, emberek, ezt hallani kell!) és zenei ötletekben sem szűkölködnek. Idehoznak mindenféle keleti motívumokat, lökött kis orgonafutamokat, csilingelést, sípolást, istenagara-bogát, ami csak egy zsibvásárban előfordul, és szó szerint konkrét delíriumot okoznak.

Azt hiszem, ezt szeretem bennük. Ezt a lököttséget, hülyeséget, ezt a Zappától lopott pimaszságot, ami Claypool ereibe már annyira beivódott, hogy sajátjává vált. Hülyére vesz minket, és mennyire igaza van. Akinek nem tetszik, ne hallgassa, aki meg nagy ívben tojik mindenre, az vevő lesz erre, mert meglátja a sok nyúlás mögött a vigyort. Én így gondolom, ezt érzem a The Claypool Lennon Deliriumban, de elfogadom, ha valaki szerint ez csupán belemagyarázás. Remélem lesz még folytatása kettejük közreműködésének, mert valahogy ez a lemez sem tud teljesen elmenni mellettem, de abban is bízom, sikerül továbblépniük erről a meglehetősen képlékeny talajról.

 8/10

claypool-lennon-delirium_promo_2019.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8315331976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2019.12.03. 09:45:47

Túl szigorú voltál. Mondj már légy szíves rock/metal színtéren olyan zenét az ezredforduló utántól, ami nem nyúlás, nem más, korábbi stílusok összemontírozása? Ezen kívül vagy 15 éve tart a retro-rock hullám a Hellacopterstől az Airbourne-ig. Pont ifjabb Lennon maradjon ki? A hangja miért ne hasonlítana idősebb Lennonéhoz? Hiszen ő a faterja, még jó, hogy hasonlít rá a hangja.
Korábban az Oasis is nyúlta a Beatlest pofátlanul, és ott még csak rokoni szál se volt.