LINGUA IGNOTA - Caligula (2019)

2019. december 01. - Mr.Zoom

0016347175_10.jpg

Ha egy fiatal nő a hatvanas évek végén ki akart tűnni a zenei világban, akkor megtanult gitározni vagy zongorázni, saját dalokat írt és érzéseinek leghűbb tolmácsolásával próbálta meg eljuttatni üzenetét a hallgatókhoz. Ilyen dalszerző-énekes volt Joan Baez, Joni Mitchell, Vashti Bunyan, Karen Dalton, Laura Nyro vagy Nico… Ugyanez volt a recept a későbbi évtizedekben is, a nyolcvanas években Suzanne Vega, Rickie Lee Jones, a kilencvenes években Nathalie Merchant, Tori Amos, Fiona Apple vagy a kétezres években Laura Marling is hasonló felfogásban működött, és működik a mai napig, hiszen jelen korunkban is él ez a szelídebb, akusztikus műfaj, de…

De itt ez a rengeteg ilyen-olyan megfontolásból, a legkülönbözőbb irányból érkező önmegvalósító hölgy, akik rövid bevezető után egyszer csak elordítják magukat: - aaaarggghhh! Mindenki kapaszkodjon! Bennünk aztán van kutyavér! Figyeljetek ránk, mert jövünk! És nem viccelnek, tényleg jönnek is.

Hívhatjuk ezt a műfajt doomnak, grindcore-nak, death metalnak, deathcore-nak, crustnak, djentnek, tehetünk rá indusztriális, gótikus, ambient, és ki tudja milyen címkéket, a lényeg ugyanaz: hörögni kell! Mert azt muszáj! Ez manapság alap.

Mindezt azért írtam le, mert fogalmam sincs, hogy az egyébként jó hangi adottságú Kristin Hayter miért nem elégedett meg a tiszta énekkel? Miért nem érte be az őrület ezer árnyalatával, melyet dallamokkal, hadarással, mormogással, nyüszítéssel ki lehet fejezni? És ha már hörögnie kell, mert még ez is belefér, miért nem vette minimálra ezt az előadói módszert? Hiszen annyira szép hangja van. Én úgy vagyok vele, akinek nincs hangja, az próbálkozzon bármivel, amivel el tudja adni magát, rappeljen, ordítson, kiabáljon, fütyüljön, böfögjön, röfögjön, de akinek van, az kérem, énekeljen! Mégis az a legszebb…

Mielőtt a sok death fanatikus csattogtatná a billentyűket, gyorsan közbevetem, nem zavar a hörgés akkor, ha az egész lemez erre épül. De a gyönyörű énekmotívumokat egy döglődő koca halálsikolyával vegyíteni, az már perverzió, annak befogadása nem okoz nekem élvezetet. Ez a lemez ezért nagyon kemény dió. Extremitása számomra befogadhatatlan. Hiába érzem át szépségeit, hiába adózom tisztelettel hangszeres megoldásai előtt, ha váratlan fordulatai szó szerint leharapják a fejemet, lerángatják a füleimről a fejhallgatót. Nem. Ez nekem nem megy.

Végighallgattam a "Caligula" korongot, mert mindenképpen szerettem volna ezt a kritikát összehozni, de őszintén szólva nem szívesen ajánlom senkinek. Vannak jobbak. Mindkét műfajban, a death metalban és az ünnepélyes, letisztult akusztikában is. A kettő vegyítésében is, mert ez így, ebben a formában tényleg brutálisan extrém. Miért lenne szükség ilyen szélsőséges előadói bravúrokra?

Ezt csak a művésznő tudja, bizonyára jó oka van rá, hogy túllépje a határokat: ami engem illett, abban reménykedem, ezek nem anyagi okok csupán. Mivel manapság az ilyesmire van kereslet. Ilyenné vált a világ. Nem feltétlenül kell siránkozni miatta, de szemet hunyni sem érdemes. Elbillentek, sőt felborulni látszanak a normális/nem normális határmezsgyéi, ami odáig vezet, hogy egy idő után már nem kapjuk fel a fejünket semmire, mert nem lehet olyat mutatni, amit valamilyen formában nem láttunk volna már. Ez a helyzet ezzel a lemezzel is.

Ma még azt mondjuk rá, hogy szélsőségesen kaotikus, holnap már el fogják hagyni a kritikusok a szélsőséges jelzőt, holnapután kicserélik zseniálisra, tíz év múlva pedig táncolnak rá a zombik a tanyasi diszkóban… Na nem, persze hogy nem gondolom komolyan, mindenesetre elgondolkodtató ez a folyamat, ami idestova tizenöt-húsz éve tart. Ki emlékszik ma már az első olyan albumra, melyen női torokból szállt elő a bugyborékoló hörgés?

Csak tippelni tudnék, hogy Holy Moses lehetett, esetleg Plasmatics vagy valamilyen punkzenekar a hetvenes évekből, ma pedig már annyi van ilyenekből, hogy ha minden nap csak ezeket ajánlanánk, akkor sem fogynánk ki belőlük…

A "Caligula" mégsem egy tizedrangú, gyenge album, a maga kategóriájában figyelemre méltó, erős atmoszférája van, minden adott ahhoz, hogy a rajongókat magához láncolja, ha bírják a kiképzést. Miután a mai fiatalok Arch Enemyn és Jinjeren nőttek fel, menni fog nekik ez is. Mi, idősebbek már kicsit rugalmatlanok vagyunk ehhez, azt hiszem, bár attól függ, ki mihez szokott hozzá.

Egy zeneszerkesztővel ki tudnám vagdosni belőle a vadhajtásokat és akkor lenne egy gyönyörű, szinte tökéletes lemezanyagom: így, ebben a terjedelmében és összetettségében számomra túlságosan sok. Az énekesnő képzett és tehetséges. Jók a kompozíciók, tetszik, hogy minimálban vezeti fel a tételeket, majd bonyolítja a témákat, változtatja a hangszínét, a dinamikáját. Tulajdonképpen mindent, de mindent jól csinál, de az egész együtt nálam nem áll össze. Ennyi.

6/10

lingua_ignota.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6215332238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.