Bár az idei télre azt terveztem, jobban elmerülök a death metal műfajában, a kedvenc együttesem kiadott egy akusztikus albumot, ami teljesen keresztülhúzta a terveimet. Emiatt ugyanis mostanában agresszív gitárcsattogás meg halálhörgés helyett a reggeleimet zongora, cselló, és lágy ének töltötte ki. Éppen ezért a november huszonkilencedikén az Akváriumban megrendezett extrém metal est tökéletes lehetőséget biztosított arra, hogy összeszedjem magam, és visszaálljak a metalzene torzítottabb oldalára.

A péntek este fellépői ugyanis kifejezetten a hörgős-morgós-gitártépős vonalat erősítették. A bulit nyitó Red Swamp stoner/sludge metalban nyomul, az Omega Diatribe extrém groove metal dalai sem azok a kifejezett lassúzós számok, az utolsóként színpadra lépő Watch My Dyingot pedig senkinek nem kell bemutatni: a death és thrash keverékét játszó esztergomi banda 1999-es alakulása óta gyakorlatilag megkerülhetetlen a magyar metalszíntéren.

Este fél nyolc körül érkeztünk meg az Akváriumba; pont időben ahhoz, hogy az első pultnál megszerezzük a szükséges koncert-ezreléket. A számos zenei stílusnak otthont adó szórakozóhely lassan töltődött fel a koncertekre érkezőkkel; az ülőgarnitúrákon varjakként ücsörgő fekete ruhás, bakancsos-piercinges emberek látványa sajátos kontrasztot képzett a szórakozóhely előtt szóló minimáltechno-ra martiniző városlakókkal (de tőlem akár house is lehetett, a metalhoz értek, nem az elektronikus zenéhez).

A Red Swamp a menetrendben meghatározott időpontban be is rúgta a buli motorját. Mindig is hálátlannak tartottam az elsőként fellépő bandák szerepét, de a srácok kihozták a maximumot a lehetőségekből; bár az első számok alatt még elég foghíjas volt a közönség, a halál menő zakatolós-sikítós-hörgős sludge metal hallatán egyre többen szivárogtak be a színpad elé. A budapesti kvintett nem fogta vissza magát, és az az amplitúdó, mellyel a dalaikat nyomták, hamar átragadt a közönségre is. Érdekes volt látni, ahogy ez a - szerintem - erősen Amerikához köthető stílus milyen jól működik itt, Budapesten is, ahol közel s távol egy piros Cadillac, sivatagot átszelő országút, oszlopkaktusz vagy út mentén heverő marhakoponya sincs a láthatáron.

Általában ha elmegyek egy metalbulira, valaki garantáltan panaszkodni fog a hangosításra, én meg állok ott, bólogatok, mintha érteném, miről beszél, és igyekszem lenyelni az egyetlen választ, ami ilyenkor az eszembe jut, miszerint „Nem tudom, haver, én hallottam...”. Ez természetesen az én hangtechnikában való járatlanságomat bizonyítja. Most azonban büszkén állok be én is az önjelölt hangmérnökök csapatába, és kisujjamat a műanyagpoharas Sopronitól eltartva mondom: A hangosítással sajnos voltak problémák. Nagyon egyszerű problémák. Konkrétan elviselhetetlenül hangos volt. Annyira, hogy egy idő után ki kellett mennem a koncertteremből; eléggé meg vagyok ugyanis fázva, és csak annyi zsebkendő volt nálam, amit orrot fújni hoztam, a fülemből kiszivárgó agyamat már csak a pulóverem ujjával tudtam volna feltörölni.

Ezután egy zavarba ejtően hosszú szünet következett, dohányzásokba, sörözésekbe és beszélgetésekbe merülve szinte el is felejtettem, miért vagyunk ott egyáltalán. De aztán a Kishallból statikus zörej és zúgás hangzott fel, ami azt jelentette, ideje visszamenni, mert kezd az Omega Diatribe. A srácok hamar egyértelművé tették, hogy miért is pontoztuk fel az egekig legutóbbi albumukat (a kritika ITT olvasható). Igazi jó arcletépős, djentes, mélyre hangolt groove metalt nyomtak, félelmetes intenzitással.

Amúgy nem tudom, mi van az ilyen típusú zenével, amitől csak guggolva lehet játszani. Amikor még nem voltam egy lusta görény, és eljártam edzeni, mindig azt tanácsolták, amikor ott álltam vállamon a súlyemelő rúddal, hogy úgy guggoljak, mintha Tom Hardy állna mögöttem; én ezt persze magamban rögtön átkonvertáltam Tobias Forge-re, de hát én már csak így működöm. Ha azonban most kéne huszonharminc kilókkal guggolnom, csak arra gondolnék, hogy deathcore-t játszom épp és biztos vagyok benne, hogy tökéletesen működne.

Illetve hogy még egy párhuzamot vonjak az extrém metal és a gyúrás közé; úgy tűnik, hogy mindkettő olyan, hogy minél többet csinálod, annál kevesebb hajad marad a végére. Legalábbis ahogy régen a metalzenét a seggig érő hajjal azonosítottuk, mostanra sokkal inkább a seggig érő homlok dívik. Érdekes látni ezeket az átalakuló trendeket a szubkultúrákban.

De elkalandoztam, vissza az Omega Diatribe produkciójára. Nagyon színvonalas, éjsötét hangzású számaik vannak földbe döngölő groove-okkal, és mivel mostanra a hangosítás is helyrejött, mindez élőben nagyon ült. Azon gondolkoztam, hogy igazán hozhattam volna egy súlyosabb, fémből készült tollat ahelyett a műanyag repi toll helyett, amit jegyzetelésre használtam, mert a hangfalakból ömlő basszus majdnem kirázta a kezemből, amikor írni próbáltam (igen, jegyzetelek koncerten, igazi stréber vagyok).

A vokálok tökéletesek voltak; kemények, pontosak, és sokszínűek. Egy ponton úgy éreztem, a sodró riffek és a hasfalamon dörömbölő dobok valójában csak a kifutót szolgáltatják egy olyan divatbemutatóra, ahol az extrém vokál különböző technikái vonulnak fel, és üvöltenek-hörögnek bele egyesével az arcomba. Nagyon örülök neki, hogy a fotózás feladatát át tudtam testálni a férjemre; én egyrészt rettenetes képeket csinálok, másrészt tele volt a kezem sörrel, harmadrészt nem bírtam nem folyamatosan mozogni a ritmusra.

Az interakció az eddigre tekintélyes méretűre duzzadt közönséggel megvolt; szerintem most hallottam életemben először hörögve az „Instagram” szót, amikor Lucsányi Milán egy közös fotóra invitálta a rajongókat. Egyszóval csillagos ötösre vizsgáztak a srácok, bármikor szívesen újrahallgatnám őket.

Az estét, ahogy már említettem, a Watch My Dying zárta. Azt hiszem, nem halogathatom tovább a vallomást, miszerint egyáltalán nem ismerem a munkásságukat. Amikor a kétezres évek második felében elkezdtem a metal fele nyitni, valahogy teljesen elkerültem a magyar színtér együtteseit; nem tudom, miért alakult így, talán azért, mert pénztelen középiskolai kollégistaként kevésbé fizetős úton könnyebb volt külföldi együttesekhez hozzájutni, mint magyarhoz. De attól függetlenül, hogy konkrétan nem ismerem az együttest, a nevük nem kerülte el a figyelmemet, elég volt csak bármelyik rockzenei fesztivál programfüzetébe belenézni az elmúlt tizenpár évben.

Ebből egyenesen következik, hogy rendkívül profi, összeszokott brigádról van szó. Szemmel láthatóan nagyon szerette őket a közönség, és ez teljesen érthető: emberközeli, barátságos, kellemes humorú figuráknak tűntek. A tagok egyértelműen a senior korosztályt erősítették, de ezt a tényt teljesen a magukévá tették; ahogy ők is mondták, brit tudósok kiszámolták, hogy a banda mostanra kétszáz éves. Ők is jóféle beleguggolós, mélyre hangolt metalt játszottak, és arra gondoltam, talán azért nem divat már a hosszú haj, mert a zenészek konkrétan felsepernék a színpadot a hajukkal, hogyha a kétezertizes évek mozgáskultúráját a kétezres évek hajviseletével kereszteznék.

A Watch My Dying, meglepetésemre, lágyabb zenét játszott, mint az őket megelőző Omega Diatribe, sokkal több volt a tiszta, dallamos ének, viszont a hangosítás nem erre volt berendezkedve, ezek a részek sajnos nem jöttek át rendesen a hangfalakon. Illetve nem tudtam magamról lerázni az érzést, miszerint bár a Watch My Dying szerepe elvitathatatlan a magyar keményvonalas metalszintéren, ezt a fajta zenét a frissebben alakult, fiatalabb bandák valahogy jobban adják elő. Nyilván rajongóként egészen máshogy állnék hozzá, de pártatlan hallgatóként azt mondanám, hogy kevésbé volt átütő erejű a zenéjük, mint mondjuk a lényegesen fiatalabb Omega Diatribe-é.

Ez azonban egyáltalán nem érződött a színpadi jelenlétükön; a zenészek apait-anyait beleadtak, a közönség nem győzött bólogatni, meg térdig lógatni a fejét headbangelés közben. Veres Gábor egy pillanatra sem állt meg, még a dalok közti konferáláshoz is fel-alá lótott-futott a színpadon, és ez az energia mindenkire átragadt.

Szerencsére sikerült más kontextusból is rálátnom a produkcióra, amikor is beszélgetésbe elegyedtünk egy ős-Watch My Dying rajongóval. Ő például erősen hiányolta a korai albumos klasszikusokat, és megerősített engem abban a véleményemben, hogy bár a Watch My Dying azok között volt, akik a modern metal műfaját megalapozták Magyarországon, de az őbelőlük inspirálódó, fiatalabb bandák mostanra jobban rajta tartják ujjukat az extrém műfajok ütőerén.

Végül hadd álljon itt némi, a koncertekhez csak lazán kötődő siránkozás. Egyrészt egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy európai főváros szívében található szórakozóhely hogyan adhatja a mai napig egyszer használatos műanyag pohárba a sört, miközben közel s távol egyetlen szelektív hulladékgyűjtőt nem helyez ki a területén.

Amit még viccesnek találtam, az a szolibarna-egyenszőke jegyszedő lányok beszélgetése volt az együttesek produkciójáról; sokat röhögünk azon a közhelyen, hogy „Ez nem zene, mert csak üvöltenek benne”, de terepen még sosem hallottam. Biztos vagyok benne, hogy a zenei konzervatórium mellett jegyet szedő leányzó beható zeneelméleti ismeretekkel rendelkezik, de nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy az eldobható zajvédő füldugót konkrétan rosszul dugta be a fülébe; ha erre odafigyelne, elkerülné, hogy ilyen zajoknak legyen kitéve, meg azt is, hogy a felületes megfigyelő butának tartsa.

Illetve az sem esett jól, hogy a buli után olyan sebességgel pateroltak ki minket a helyről, mintha minimum bombát tartogatnánk a hónunk alatt; úgyhogy a koncertkiértékelő megbeszélést végül a Lónyai utcában található metalkocsmába kellett áthelyeznünk (nem írom le a nevét, mert így is folyton teltház van náluk). Egyszóval az Akvárium nem lett a kedvenc helyem a péntek este után, de cserébe a magyar extrém metalba vetett bizalmam komoly megerősítést nyert.

A képekért köszönet Erky-Nagy Dánielnek!