RONNIE WOOD WITH HIS WILD FIVE - Mad Lad (2019)

2019. december 01. - Mr.Zoom

500x500_1.jpg

Ronnie Wood, az idén 72 éves élő legenda (csak a rend kedvéért: a Rolling Stones basszusgitárosaként vonult be a halhatatlanok csarnokába), úgy döntött, összedob egy lemezre való számot nagy kedvence és példaképe Chuck Berry nótáiból. A felvételeket élőben vették fel a Wimborne Tivoli Theaterben, Angliában, 2018-ban. Közreműködött Imelda May énekesnő és Ben Waters zongorista.

Hogy a Vad Ötös további tagjai kik lehetnek, arról még Ronnie saját honlapja is hallgat, szóval ez a zenekarnév egy kicsit túlzás, valójában a Ronnie Wood Occasional Band lenne a helytállóbb, de ezen nem érdemes szőrözni, valószínűleg bérzenészek és kész.

A lemezanyag egy trilógia első része, amellyel Ronnie zenei bálványai előtt tiszteleg. Az album apropóját egy dokumentumfilm megjelenése adta, melyet Mike Figgis rendezett és a találó „Valaki odafent szeret engem” címet kapta. Jövőre fog érkezni a mozikba. Mit is lehetne mondani erre a címre? Ha valaki annyi mindenen keresztülmegy, mint a Stones tagjai, azt már semmi nem pusztítja el, ami ezen a világon kártékony lehet…

Miért kellett ilyen szakállas rock’n roll örökzöldeket újra felvenni?- tehetné fel a kérdést egy mai fiatal zenehallgató és erre a válasz az lehet, hogy részben tiszteletadás végett, részben a minőségjavulás miatt. Elég csak a Johnny B Good egykori és Ronnie által felvett verzióját egymás után meghallgatni, és gyönyörűen előjön a különbség. A basszus, a dobok, a gitárok, minden kifogástalanul hallható.

Nagy kedvencem az Almost Grown, mely egy rövid, de velős tétel. Nem tudom, miképpen maradhatott ki a Ponyvaregényből, mely filmbe tökéletesen illene. Tulajdonképpen a No Particular Place To Go egyik változatának is felfogható. Imelda May ebben amolyan perlekedős énekbeszédet ad elő Ronnieval. Itt lehet belefülelni:

Engem csak az érdekelt még mielőtt egyetlen dalba is belehallgattam volna, hogy mit bír nyújtani Mr. Wood, mint énekes? Mert erről én semmit nem tudtam korábban. A válasz az, hogy jobban teljesít, mint az eredeti, azaz Chuck Berry. Igen, persze, erre most sokan azt mondják, hogy ez nem akkora teljesítmény, mert a legendás gitárosnak nem a hangja volt világhírű, de azért el lehetett volna rontani az egész produkciót egy középszerű, fahangon elővezetett kántálással. Még akkor is, ha Imelda May ott van, mint vokalista.

Ronnie Wood nagyon jól oldotta meg a feladatát, mondhatni, hiba nélkül összerakott egy kiválóan hangzó, jó hangulatú, bármikor meghallgatható albumot, de van két dolog, ami idekívánkozik. Két megjegyzés, két észrevétel, amelyek miatt nem fogom túlságosan felértékelni a lemezt.

Az egyik, hogy a saját szerzeményeként jegyzett első szám, melynek címe A Tribute To Chuck Berry, valami szánalmas lötyögés lett. Nagyon-nagyon gyenge. Nem méltó a többi klasszikus színvonalához. A másik, hogy nem tudta eldönteni, ez a kiadványa blues- avagy rock’n roll lemez legyen. Ezért tett rá ilyet is, olyat is, kinek-kinek az ízlése szerint. Ez talán még nem lett volna akkora baj, ha legalább blokkokra osztja a lemezidőt, de nem, ő felváltva tett fel egy gyorsat, egy lassút. Ez a válogatási elv szerintem nem volt igazán jó elképzelés.

A gyorsabb, tempósabb, táncolhatóbb rock’n roll vonalat hozza a Little Queenie, a Talking About You, az Almost Grown, a Rock’n Roll Music és a Johnny B Good, míg a lassabb, üldögélősebb dalok közé tartozik a Wee Wee Hours, Blue Feeling, Worried Life Blues. Kicsit kilóg az összes közül a Mad Lad, mely egy instrumentális, csúszkáló hangokkal támadó szösszenet, nem igazán tudom hová tenni (leginkább a Depeche Mode Personal Jesus című számának vezérmotívumát hallom benne).

Meg kell jegyeznem még, hogy nem tudom, ki ez a Ben Waters a zongoránál, de egy vaddisznó. Kétség nem fér hozzá. A Wee Wee Hours közepén és a Worried Life Bluesban is olyan dolgokat rittyent, hogy na! Ez már nem csak szimpla blattolás, rendesen odavágja a hangokat. Az utóbbi szám egyébként talán az egész album csúcspontja, Ronnie nagyon jól énekli, miközben basszusvonalon kísér és hát ez a vadkan bácsi ott a billentyűknél zsigerből tolja a bluest, nagyon jó hallgatni a szólamait.

Végeredményben a YouTube-on mindenki úgy állítja össze magának a lejátszási listát, ahogy akarja, szóval nem is annyira nagy probléma a dalok össze-vissza elrendezése, a minőségre nem lehet panasz: aki a régebbi zenéket szereti, imádni fogja a lemezt, a többi meg nem érdekes.

Utolsó megjegyzésem még, hogy érdemes egy pillantást vetni a borítóra, mert a képet maga Ronnie Wood készítette, A-tól Z-ig, tehát tervezés, festés, megvalósítás. Nem is lehet kérdés, hogy valódi rajongóról van szó. Aki mellesleg együtt is zenélhetett bálványával, ami nem kis dolog…

8/10

ronnie_wood.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1115332446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.