A progresszív rock bandák nagy többsége már egy jól kitaposott ösvényen halad: vagy megcélozzák a Canterbury színtér ősi együtteseinek, a Soft Machine, Caravan, Gong zenekaroknak világát, vagy simán és egyszerűen a Pink Floyd után mennek, mondjuk a "The Dark Side Of The Moon" nyomán, vagy esetleg a szintetizátoros-billentyűs Yes, ELP vonalat erősítik. Olyan már kevesebb akad, akik lemezeiken belekóstolnak ebbe is, abba is. Egy ilyen rendhagyó eset a brazil kisvárosból származó Atomic Time.
Saját bevallásuk szerint fő hatásaik közé tartozik a King Crimson, a Yes, az ELP, és a Radiohead. Azt már csak magam tenném hozzá, hogy van itt még Rush is, meg Gentle Giant, és szerintem Steven Wilson munkássága sem lehet ismeretlen a srácok számára.
A csapat fő erőssége és egyben ismertetőjegye Gabriel D’Incao billentyűs Keith Emersont megszégyenítő (na, jó azt azért nem!) hangszer-birodalma, és játéka. Egy ilyen kaliberű billentyű-varázsló jelenléte a csapatban nagy ajándék, csak kicsit nehéz mellette szóhoz jutni. Így volt ez régen is, így van ma is, ennek ellenére, talán meglepő módon az Atomic Time nem egy instrumentális zenét játszó együttes, hanem egy egészen jó saját dalokat jegyző banda.
Ugyan az első tételben még nincs ének, de a másodiktól kezdve már van, és felettébb kellemes meglepetés, hogy Roger Lopes énekes hangszíne elképesztően fülbarát, fogalmazzunk úgy, jó hallgatni. Pedig nem igazán rock torok, hiányzik belőle a rozsda, ide viszont tökéletesen illik. Ám ha valaki izomból üvöltő vagy extra hajlításokkal operáló énekesre vágyik, lapozzon!
Énekben kerülik a brazilok a szélsőségeket, mindvégig maradnak a kellemesen befogadható, szelíd, kísérletező kedvű, kicsit sci-fi hangulatú témáknál, amit a számcímek is sugallnak: Robot Can Lie, Red Rain, Living in The Ghost Streets.
Az első szám, amire felkaptam a fejem a Rivers. Ez már nem csupán a nagy elődök megidézése, hanem egy olyan szerzemény, amire a Pink Floyd is büszke lehetne, nagyívű énekdallam, kidolgozott átkötések, sejtelmes, vihar előtti csendet árasztó hangulat. Az egyetlen dolog, ami innen hiányzik, az a női vokál, mely nagyon megdobná a refrének alatt a nótát. Mondjuk fognám a "Pulse" album háttérénekesnőit, ide beraknám, forgatnék hozzá egy szép videót, és az Atomic Time máris bemasírozna a nagyérdemű közönség tudatába.
Így erre egy kicsit várni kell. Van idő. Hiszen ez a csapat bemutatkozó lemeze, annak ellenére, hogy a gitáros Pedro D’Incao és a dobos Sylvio Serra honlapjuk szerint már 30 éve együtt zenélnek. Szintén innen lehet értesülni róla, hogy a gitáros D’Incao és a billentyűs D’Incao apa és fia. Így van rá esély, hogy sokáig együtt maradnak.
Aki a progresszív rockban a sűrűjét kedveli, amikor jól belemennek a málnásba, azaz a komplex, időigényesebb szerzemények szerelmese, annak az utolsó tételt ajánlom, mely egy tíz perc fölötti darab, komoly orgonacsapásokkal, gitárszólóval, pulzáló basszussal, és nagyjából tizenöt irányba tartó zenei mákonnyal, melyből nehéz kiszabadulni.
Ami előtte van, azaz a hatvankét perces album jó része inkább megelégszik a „mindenből mutatunk egy kicsit” felfogású kompozíciókkal. Valószínűleg semmilyen zenei megoldásra nem fogja azt mondja azt a hallgató, ez mekkora dallam, micsoda szóló, viszont a koncepció kerek és egész, és az összhatás teljesen rendben van. Kényelmesen el lehet benne helyezkedni, simán lemegy egymás után többször is a lemez anélkül, hogy unalmasnak tűnne. Annyi a veszélye ennek az egész műfajnak, hogy a rádiókba ezek a tekervényes dalok nehezen fognak beférni, míg az összetettebb zenék rajongói számára talán nem annyira eredeti a hangzás.
Negatívumként még szeretném elmondani, hogy lehet szeretni a műfaj nagyjait, ez teljesen érthető és értékelendő, azonban nem szabadna túlzásba vinni a hozzájuk való hasonulást. Konkrétan a No Time For Angels-re gondolok. Ez egy olyan darab, amit mások már más címmel, és némiképpen eltérő hangszerelésben megírtak, és elő is adtak. Hogy még konkrétabb legyek, egy hosszúra nyúlt bevezető után csak azért nem hallom magát a Pink Floydot, mert tudom, hogy más van a borítóra írva. Szintén ugyanebben a számban, úgy hat perc körül úgy érzem, szétrobban a fejem a billentyűhangoktól. Túl sok ez már, szinte massza, nem gondolnám, hogy sokan kibírják, hacsak nem szintén billentyűsök.
A dalszerzői képességek azonban vitathatatlanul erősek, az énekmotívumok szépen kidolgozottak, a fiatal billentyűs valóban egyike a legjobbaknak ebben a műfajban, minden adott ahhoz, hogy szép sikereket érjenek el. Remélem, ehhez a Rozsdagyár is hozzájárult ezzel a kritikával.
8/10
