PERIHELION - Agg (2019)

2019. december 03. - Kovenant

cover_25.jpg

Mostanában egyre többször gondolkodom el azon, hogy mitől lesz sikeres és ismert egy adott zenekar, míg a másik nem: mennyi része van ebben a szerencsének, a jókor jó helyen tényezőnek, illetve magának a zenei tartalomnak. 

A korszellem, a közösségi média és a streaming-szolgáltatók térhódítása, az eszement módra felpörgő információözön, az egyre gyorsuló életritmus, az egyéni figyelem meg a koncentráció exponenciális csökkenése, a zenehallgatás mobiltelefonokra (!) történő emigrációba vonulása mind-mind a közízlés és zenei igény meredek süllyedését eredményezte: ezek sajnos tények és adottságok, melyekkel döntés és választás kérdése szembemenni.

A fenti fejlemények miatt teljesen logikus módon a két-hárompercnyi, habkönnyű és pillanatnyi fogyasztásra alkalmas harsány, vicces vagy giccses, az arcunkba üvöltő tartalomnak van egyre inkább esélye arra, hogy egyáltalán eljusson hozzánk. Ebből pedig az következik, hogy a tömegmédia kínálata szinte csak és kizárólag tudatosan igénytelenre formált produktumokkal bombáz minket: reménytelen vállalkozás lenne ebben értéket keresni vagy ne adj' Isten találni.

Mielőtt a kultúrsznob pózát magunkra véve egy pohár vörösborral a kezünkben, szomorkás és elnéző mosollyal leülnénk a milliós lemezjátszónk és hi-fi berendezésünk elé, hogy Sosztakovics-vonósnégyeseket hallgassunk hajnalig, véssük ezt az eszünkbe, mert rengeteg időt és energiát spórolhatunk meg a magunk számára. Egész egyszerűen teljesen felesleges és hiábavaló dolog a kereskedelmi adók műsorrendjében kutakodni (legyen az rádió, tévé, milliós nézettségű YoutTube- vagy bármilyen más internetes csatorna), mert a piacon történő érvényesülés, az üzletmenet logikája eleve kizárja azt, hogy bármi olyanba botlanánk, ami tudatosan próbálna szakítani a sablonnal, a giccsel vagy a már ezerszer hallott formákkal.

Ezzel tulajdonképpen meg is válaszoltuk a bevezetőben feltett kérdést: jelenleg a kísérletezős, netalán elvont, áttételes mondanivalójú, a befogadó közegtől aktív figyelmet, koncentrációt, illetve erőfeszítést igénylő produkciónak semmi esélye a népszerűvé vagy akárcsak ismertté válásra hazánkban, de világszinten sem. Ha valaki - akár művészként, akár a rokonszakmák művelőjeként - ezzel már a kezdetekkor nincs tisztában, akkor embert próbáló csalódások érhetik és záros határidőn belül ezek fel is emészthetik a kreatív energiáit, lelkesedését, azaz mindent, ami miatt saját tevékenységét elkezdte.

És ami még rémisztőbb, az az, hogy egyfajta negatív ördögi kör is jellemzi ezt az egészet: minél inkább egyedit, értékeset vagy formabontót hoz létre egy alkotó, annál inkább maga alatt vágja a fát, mert annál kisebb eséllyel jut el a produkció a nagyérdeműhöz (félreértés ne essék: természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden, ami ismeretlen, elvont és sikertelen, azaz underground, az csak jó lehet, sőt!).

A debreceni Perihelion, mely az ezredforduló környékén megalakult death/black Neokhrome átlényegülésével jött létre a mostani évtized első harmadában, pontosan ebbe a kategóriába esik: ha a "Perihelion" (még Neokhrome név alatt kijött) korongot is ideszámítjuk, már a negyedik soralbumát jelenteti meg december 6-án "Agg" címmel (előző két stúdióanyaguk kritikája ITT és ITT olvasható). Leginkább magyar népzenei ihletettségű pszichedelikus, atmoszferikus post-black metalként lehetne jellemezni a zenéjüket, mely olyan varázslásokat képes véghezvinni igen rövid lemezeiken, hogy az ember kissé kábán, csurig töltött lélekkel áll fel a lejátszó mellől. 

Ami a leginkább meglepett most, hogy a korong szerzői kiadásban jön ki és nem a francia Apathia Records gondozásában, melynek égisze alatt az eddigi anyagaik napvilágot láttak. Aztán megérkezett a bekezdésben szereplő fejtegetéseket szomorú aktualitással alátámasztó válasz is: az Apathia Records tíz év után beadja a kulcsot és végleg beszünteti tevékenységét (Jehan, a kiadóvezető annyira kiakadt a metalszíntér behalásán, hogy komolyan fontolóra vette a teljes kiadói CD-, lemez- és pólókészlet rituális eltüzelését is). 

A korong a mellékelt promószöveg szerint konceptalbum a menekülésről: minden egyes dal a halál, azaz a végső menekülési pont felé tartó útról szól, mely egyben az emberiség bukásának szomorú metaforáját is adja. Ahogy hallgattam az ismét héttételes és harminchat percnyi anyagot, egyfajta keserűséget és kilátástalanságot véltem felfedezni a dalokban: mintha egy sűrű, szürkésen-párásan gomolygó ködbe burkolt éjszakai úton járnánk, a zseblámpa fénye legfeljebb csak közvetlenül a lábunk előtt lévő lépésnyi teret világítja meg és süketen, félig vakon botorkálunk előre a semmibe, védekezésül előrenyújtott karjaink pedig csak a légüres térbe markolhatnak.

Pedig szépség is van itt: a tempósabb, blackesebb, VHK-szerű törzsi ritmusokkal teli nyitó Tavasszal a vadak című tételt a Rejtek és az Erdő csodái követik. Vasvári Gyula mára az egyik legsajátosabb hangú és egyéni dallamvilágú előadója lett a színtérnek: ezer közül is felismerhető éneke meg a melódiái, ezek a furcsán és fájdalmasan tekergő vokális vallomások. A Parázs egy dinamikusabb, disszonáns megoldásokkal teli szerzemény, mely az első igazán nagy meglepetést tartogatja a korongon, de a mélyütést a záró címadó szerzemény, az Agg adja meg: a totális bukás, a vég szinte embertelenül közömbös és éppen ezért kegyetlen hangulatú aláfestőzenéje. 

Mintha a gomolygó ködben vezető utunkon hirtelen kijutnánk egy kiégett tarlóra: ameddig a szem ellát, csak holt hamu és üszög terül el a horizonton és rájövünk, hogy utunk teljesen felesleges volt, mert nem jutottunk sehová, illetve a semmibe jutottunk. Nagyon kijózanító, de egyben fájdalmas lezárása ez egy, az eddigieknél sokkal komorabb és (úgy érzem) kiábrándultabb lemezanyagnak.

A "Zeng" pozitívabb, életigenlőbb zenéje után már az "Örvény" korong is mutatta a sötétebbé, frusztráltabbá váló atmoszférát, de az "Agg" ehhez képest is meglepetést jelentett számomra a kíméletlen őszinteségével: vesztes csatákról, kilátástalan küzdelmekről, az egyre csak fogyó idő sürgető könyörtelenségéről mesél nekünk ez a lemez és bizony nem könnyű kivonni magunkat a hatása alól.   

A Perihelion egyike azon kevés magyar metal- vagy rockzenekaroknak, melyeknek minden egyes albuma látatlanban hozza azt a színvonalat, melyet hiába is keresnénk máshol a színtéren. Érdemes felsorolni ezeket a bandákat: Thy Catafalque, Perihelion, Sear Bliss, Ørdøg. Az "Agg" természetesen év végi magyar listánkon is megtalálható lesz majd, nem igazán jött a közelébe az idén senki sem: magányosan futnak ők, bele a ködbe.

10/10

perihelion_2019.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6515336900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.